Kislexikon


abhiséka (szanszkrit „[vízzel] meghintés”): az indiai uralkodók felszentelési szertartásának, a rádzsaszújának központi rítusa, amely során a leendő királyt a négy égtájnak megfelelően körülálló négy pap előzetesen megszentelt vízzel védikus mantrák kíséretében meghinti. A rítus célja, hogy a király győzedelmes, egészséges, hosszú életű, gazdag, stb. legyen.


Adzsantá: mintegy 30 barlangból álló buddhista kolostor- és szentélyegyüttes Észak-Mahárástra középső részén, Nyugat-Indiában, a Wagurna-folyó patkó alakú völgyében. A barlangokat a Kr.e. I. és a Kr.u. VII. század között faragták ki, festményeik az klasszikus indiai művészet egyedülállóan szép emlékei.


ahadí: Akbar indiai Mughal uralkodó idején a leszerelt katonák egy csoportja, akik járadékot kaptak, és vészhelyzet esetén hadra foghatók voltak.


Aihólé (régi szanszkrit nevén Árjapura): város India délnyugati részén, a mai Karnátaka államban, Bádámitól mintegy ötven kilométerre. A Csálukja dinasztia székhelye kb. a IV. századtól a VI. századig. Templomai alkotják a legkorábbi indiai épített templomegyüttest.


Amri: ókori település Mohendzsó-Dárótól mintegy 160 km-re délre, az Indus-folyó nyugati partján, a balucsisztáni hegyek lábánál. A régészeti lelőhely legkorábbi rétege a Kr.e. IV. évezred elejére datálható, és a balucsisztáni lelőhelyekkel mutat rokonságot (v.ö. Méhrgarh). A IV. évezred második felében gyarapodó, gazdagodó település, jelentős a fazekassága; ennek a korszaknak a végén jelennek meg a korai Indus-civilizációra jellemző kerámiák, melyek fokozatosan, a III. évezred végére kiszorítják a helyi típusú edényeket. Mohendzsó-Dáró felemelkedésével Amri vesztett jelentőségéből, településterülete is csökkent; fegyveres konfliktusra utalhatnak a korai-harappai korra tehető erődítések maradványai.


Angkor (Jasódharapura): a kambodzsai Khmer Birodalom központja a IX–XV. századig. I. Jasóvarman tette meg székhelyének a IX. század végén. A Khmer királyok a XIII. századig az Indokínai-félsziget déli csücskétől északon a mai kínai Yunnan tartományig, keleten a mai Vietnámig és nyugaton a Bengáli-öbölig terjedő területen uralkodtak. Ezen időszak alatt anyagi forrásokat és munkaerőt nem kímélve nagyszabású építkezéseket folytattak Angkorban, ahol ma is láthatók a Sivának illetve Visnunak szentelt, valamint a mahájána buddhista templomok impozáns maradványai (a két legfontosabb templomegyüttes Angor Wat és Angkor Thom). Angkort csakúgy, mint a Khmer Birodalmat az Indiából „importált” vallási, társadalmi és politikai eszmék alapján építették fel, melyeket a helyi hagyományokkal ötvöztek.


Arthasásztra: a hagyomány által Csandragupta Maurja király miniszterének, Kautiljának tulajdonított államelméleti és gazdaságtudományi mű. Fennmaradt formáját a Kr.u. III. századra nyerthette el.


Asóka (Kr.e. 268–233): az ókori indiai Maurja-dinasztia legjelentősebb uralkodója, székhelye Pátaliputra volt. Kr.e. 261-ben meghódította Kalingát, a hadjárat során százezer embert megöltek, százötvenezret elűztek otthonából, nagyon sokan az éhínség és a járványok miatt haltak meg. Asókára olyan nagy hatással volt az általa okozott szenvedés, hogy lemondott a háborúskodásról, buddhista lett, és hatalmát a buddhista életelvek terjesztésére fordította. Számos szikla- és oszlopfeliratot vésetett szerte birodalmában, amelyeken a helyes magatartásra, elsősorban pedig az élőlények megkímélésére szólította fel alattvalóit. Tartományai élére tisztviselőket állított, hogy őrködjenek a helyes életvitel felett; a birodalmával határos országokba, így több görög királyságba is követeket küldött, hogy terjesszék a Buddha tanítását (Srí Lankára fiát, Mahindát küldte téríteni). Feliratokon megörökített rendeleteiben alattvalóit a húsevés elhagyására buzdította, eltanácsolta őket a helytelen csoportos szórakozástól, a felesleges látványosságoktól. Birodalmát öt részre osztotta: a központi tartomány Magadhából és néhány szomszédos mahádzsanapadából állt és az uralkodó közvetlenül igazgatta, a többi négy tartomány élén egy-egy kormányzó (kumára, árjaputra) állt. Az északnyugati tartomány központja Taxila volt, a keletié Tószali (Kalingában, a mai Bhubaneshwarhoz közel), a nyugatié Uddzsainban, a délié Suvarnagiriban (a mai Andhra Pradesh területén, Kurnool közelében). A tartományokat kerületekre osztották, melyek élén a mahámátrák álltak: ők tartották a kapcsolatot a központi hatalommal, és bírákként is tevékenykedtek. Asóka feliratainak területi eloszlásából valószínűsíthető, hogy a Vindhja-hegységtől délre a Maurja birodalomhoz csak a tengerparti területek és a mai Mysore környéke tartozott. Fontos volt a jelentősebb kereskedelmi útvonalak ellenőrzése: az északi út Pátaliputrából a Gangesz síkságán át vezetett Pandzsábba és a mai Afganisztán területére; egy másik út Pátaliputrából Kausámbín át a Vindhja északi lejtői mentén, majd Vidisán és Uddzsainon keresztül Bhrigukaccsha kikötőjébe; egy harmadik a nyugati tengerpart mentén a mai Bombay vidékére; a déli területekre a keleti tengerpart mentén, illetve Uddzsainon és Pratisthánán (mai Paithan) keresztül lehetett eljutni. India középső részén számos le nem igázott törzs élt, akik folyamatos fenyegetést jelentettek a birodalomra.


Atísa (Dípankara, 982–1054): indiai buddhista szerzetes és tanítómester. Nálandából 1040 körül Tibetbe utazott, ahol kolostorokat alapított és tanításaival létrehozta a Bka’-gdams-pa irányzat alapjait.


Avanti: történelmi tájegység Indiában, Málava nyugati fele, Uddzsain környéke.


Ábú: város Északnyugat-Indiában, Rádzsaszthán állam délnyugati részén, az Ábú-hegy lejtőin. Messze földön híresek dzsaina márványtemplomai (XI–XII. század).


ámil: Indiában a Mughalok uralkodása alatt egy parganá (a sarkáron [angol „district”] belüli kisebb közigazgatási egység) élén álló hivatalnok.


áná: a XVI. századi Indiában a Mughal-dinasztia alatt bevezetett ezüst rúpia egytizenhatodát érő aprópénz.


bakhsí: a muzulmán hadsereg fizetőtisztje; Akbar indiai Mughal uralkodó központi kormányzatában a négy miniszter egyike volt a mír bakhsí, a főhadbiztos.


Baktria: ókori királyság a Hindukus és az Oxus folyó (Amu Darja) között, a mai Afganisztán, Üzbekisztán és Tadzsikisztán területén. A Kr.e. 600 és Kr.u. 600 között a kelet és nyugat közti szárazföldi kereskedelem, valamint a vallási eszmék és művészeti stílusok fontos találkozóhelye. Központja Baktra városa (szanszkrit Balhíka, a mai Balkh Afganisztánban).

A Kr.e. VI. században Kürosz perzsa király hódítja meg, majd kétszáz évig, Nagy Sándor hódításáig az Akhaimenidák fennhatósága alatt marad. Nagy Sándor halála után I. Szeleukosz Nikatór lesz Baktria uralkodója. Kr.e. 250 körül Diodotosz önálló királyságot alapít. Utódai behatolnak Északnyugat-Indiába, ahol megalapítják a királyság indo-görög ágát. Ebben a korban a hellénisztikus műveltség jelentős mértékben elterjedt mind Közép-Ázsiában, mind India északnyugati részén.

Kr.e. 128 körül után a yuezhik foglalják el Baktriát, majd a Kr.u. I. században a yuezhi kusán törzsek Északnyugat-Indiára is kiterjesztik hatalmukat. Baktria ebben a korban a buddhizmus fontos központja. A Kr.u. IV. században a hephthaliták foglalják el, majd 565-ben a nyugati türkök, akik a muzulmán hódításig, a VII. század közepéig uralkodnak Baktria területén.


bandzsárá: több indiai nomád népcsoport neve; vannak közöttük vándor mutatványosok, vasművesek, állatkereskedők. Rádzsasztháni eredetű csoportjuk, akiket a cigányokkal is szoktak rokonítani, hatalmas területeken vándorolnak Közép-Indiában és a Dekkánon, és elsősorban mezei illetve fölmunkákat végeznek.


Bádámi (régi nevén Vátápi): város India délnyugati részén, a mai Karnátaka államban, Aihólétól mintegy ötven kilométerre. A Csálukja dinasztia székhelye volt, több jelentős hindu és dzsaina barlangtemplom található itt a VI–VII. századból.


Bána (Bánabhatta, Kr.u. VII. század): a szanszkrit próza legnagyobb mestere, Harsa Vardhana király udvari költője. Harsacsarita című művében uralkodója trónra jutásának eseményeit örökítette meg, Kádambarí című műve pedig két szerelmespár kalandjait meséli el több újraszületésen keresztül.


bhakti: hindú vallási irányzat, amely a hívőnek istene iránti intenzív, odaadó imádatát helyezi a középpontba, ezt tartja a megváltáshoz vezető helyes útnak, szemben a gnózissal, a rítusokkal és az aszkézissel. Bár mind Sivának, mind az istennő különféle megnyilvánulási formáinak vannak bhakti-jellegű kultuszai, a legismertebb bhakti mozgalmak Visnu két megtestesülése, Ráma és Krisna körül fejlődtek ki a középkorban. A Krisna-bhakti legfontosabb alakjai a bengáli Csaitanja (XV–XVI. század) és a Gószvámík, a Ráma-bhaktié pedig Tulszídász (XVI–XVII. század). Kabír (XV–XVI. század) költészetében mindenféle, így a hindú-muzulmán vallási megkülönböztetés ellen is fellépett az egyetlen Isten iránti odaadás jegyében.


Bhavabhúti (Kr.u. 700 körül): indiai drámaíró. Vidarbhai (Közép-India) bráhmana, Jasóvarman király kanaudzsi udvarában élt és alkotott. Három drámája maradt fenn: a Mahávíra-csarita („A nagy hős tettei”) a Rámájana történetét dolgozza fel hét felvonásban Rávana legyőzásáig és Ráma megkoronázásáig; a Málatí-mádhava („Málatí és Mádhava”) egy szerelmespár csodás kalandjairól szól; az Uttara-ráma-csarita („Ráma későbbi tettei”) a Mahávíra-csarita cselekményét folytatja.


Bháravi (Kr.u. VII. század eleje): szanszkrit költő, a Kirátárdzsuníja („Ardzsuna és a hegyi vadász”) című eposz szerzője, az Avantiszundarí-kathá tanúsága szerint Visnuvardhanának, Véngí uralkodójának az udvarában élt.


bhúmijá: indiai földbirtokos.


bíghá: indiai földmérték; a hivatalos (szarkárí) bíghá kb. 2530 m², egy kaccsá bíghá kb. 1010–1350 m².


Bilhana (XI. század): szanszkrit nyelvű indiai költő. Kasmírba született, de elhagyta szülőföldjét és hosszas vándorlás után VI. Vikramáditja Nyugati Csálukja király udvari költője lett; patrónusa tetteit örökítette meg Vikramánkadéva-csarita című eposzában. Másik fennmaradt műve a Csaura-pancsásiká (vagy Csaurí-szurata-pancsásiká), ötven vers a titkos szerelemről.


Bódhgajá: buddhista zarándokhely Északkelet-Indiában, Bihár állam középső részén, a Phalgu-folyótól nyugatra. A hagyomány szerint Gautama Sziddhártha herceg egy itteni pípal (Ficus religiosa, szanszkritul pippala illetve bódhi) fa alatt meditálva világosodott meg, vált Buddhává. Asóka a Kr.e. III. században szentélyt emelt itt, melyet a Kr.e. I. században kőkerítéssel vettek körül. A Kusán dinasztia alatt (Kr.u. II. század) épült fel az Asóka-féle szentély helyén a ma is látható Mahábódhi-templom, melyet a Pála, majd a Széna dinasztia korában (750–1200) átépítettek, majd Sir Alexander Cunningham a XIX. század második felében, és a burmai buddhista közösség 1882-ben restaurálta.


csakravartin: nagy kiterjedésű birodalom uralkodójának elnevezése az ókori és középkori Indiában. A szanszkrit szó jelentése: „a kerék forgatója”, ami egy király esetében utalhat arra, hogy harci szekerének kerekei minden égtáj felé akadálytalanul gördülhetnek. A buddhista és dzsaina szövegekben a csakravartin egyben az igazságosság és a törvényes rend (dharma) fenntartója, a Buddha illetve a Dzsina világi megfelelője.


csaudharí: egy céh, kaszt, vagy faluközösség vezetője Indiában.


csauth: a XVII–XVIII. századi Indiában a Maráthák által kivetett adófajta, egy adott terület jövedelmének negyedrésze, amelyet a helyi hatalmasságok elvben a védelemért cserébe, de a gyakorlatban éppen a Maráthák rablóhadjáratait megelőzendő fizettek.


chat(t)rapati: egy olyan uralkodó Indiában, akit megillet a királyi hatalom jelképe, a napernyő.


darbár: kihallgatási terem vagy udvar Indiában, illetve az uralkodó által összehívott előkelőségek hivatalos gyűlése. A három legismertebb darbárt Brit Indiában 1877-ben, 1903-ban és 1911-ben tartották: az elsőn megünnepelték, hogy Viktória királynő 1876-ban felvette az India császárnője címet, a másodikon II. Edvárd koronázását, a harmadikon pedig V. György és Mária királyné indiai látodatását.


darsan (szanszkrit darsana, „látás, látvány, nézet”): 1. a hindú istentisztelet során a hívő részesül a képmásban (vagy esetleg a guruban) jelen lévő istenség látványában, az istenség pedig pillantásával átadja kegyét a hívőnek. 2. klasszikus indiai vallásfilozófiai iskola; hat ortodox darsanát tartottak számon: szánkhja, jóga, vaisésika, njája, mímámszá, védánta.


dharmasásztra (szanszkrit, „a dharma tudománya”): a dharmáról, vagyis az egyén társadalmi helyzetének és életkorának megfelelő életvitelét megszabó előírásokról szóló tanítás Indiában; szűkebb értelemben azon szanszkrit nyelvű szövegek összefoglaló neve, amelyek a dharmaszútrákat követően, a Kr.u. II. századtól kezdve jöttek létre; a legismertebb és legjelentősebb dharmasásztrák Manu törvénykönyve (Mánava-dharmasásztra) illetve a Jádnyavalkja-szmriti. A dharmasásztrákban tárgyalt témák között megtaláljuk a különböző életszakaszok határát jelző rítusokat (pl. a szent zsinór felövezése a tanulóévek kezdetén, vagy az esküvő), a mindennapok során elvégzendő szertartásokat, a rituális tisztasággal kapcsolatos szabályokat, a különböző kasztok jogait és kötelességeit, az öröklésjogot, a büntetőjogot, a bíráskodást, stb.


díván-é-khálisá: az uralkodói bevételek főszámvevője, egyfajta pénzügyminiszter a az indiai muzulmán uralkodók udvarában.


Dóáb: „a két folyó [köze]”, síkság a Gangesz és a Jamuná között, a mai Uttar Pradés állam délnyugati részén; kb. 800 km hosszú és 100 km széles medence a Himalája és Dekkán között, India egyik legtermékenyebb és legsűrűbben lakott vidéke.


dzsanapada: Kr.e. 800 körül Észak-Indiában létrejövő, törzsi szervezeten alapuló államok. Ha állt is az élükön király (rádzsá), nem volt egyeduralkodó, hanem a törzsi szövetség, vagyoni helyzet, stb. alapján létrehozott testülettel együtt kormányzott.


dzságir: Indiában a muzulmán hódítás után kialakult egyfajta földbérlet; az uralkodó által katonai vagy polgári tisztségviselőjének juttatott földterület, amelyről a dzságirdár (a dzságir bérlője) beszedhette az adójövedelmeket, ebből eltartotta magát és katonaságot tartott fenn, amelyet szükség esetén az uralkodó szolgálatába állított. A dzságirdár halála után a dzságir visszaszált az államra, bár az örökös megkaphatta a lehetőséget, hogy pénzbeli ellenszolgáltatás fejében saját részére megújítsa. Akbar indiai Mughal uralkodó manszabdárjainak nem továbbörökíthető dzságirok formájában adott fizetést, és rendszeresen ellenőriztette a manszabdárok katonáit és lovait, hogy meggyőződjön, helyesen használják-e fel a bevételeiket.


dzságirdár: lásd dzságir.


Ellóra (Élúra, Élapura, Ilvalapura): 34 sziklatemplomból álló szentélykörzet Aurangábádtól 30 km-re, Mahárástrában, Nyugat-Indiában. A tizenkét buddhista barlangot (vihárák, vagyis kolostorok és csaitják, vagyis templomok) kb. Kr.e. 200 és Kr.u. 600 között, a 17 hindú barlangot kb. Kr.u. 500 és 900 között, az öt dzsaina barlangot pedig kb. Kr.u. 800 és 1000 között faragták ki. A leghíresebb hindú templom a Sivának szentelt Kailászanátha, melyet I. Krisna Rástrakúta király uralkodása alatt kezdtek el kifaragni a VIII. században.


farmán: az indiai muzulmán uralkodók által adott kiváltságlevél, amely a megadományozottnak bizonyos jogokat és privilégiumokat biztosít.


fath-námá: az indiai muzulmán uralkodók győzelmét bejelentő hírdetmény.


faudzsdár: a Mughal-kori Indiában a szarkár élén álló katonai tisztségviselő, aki felelős a törvények betartatásáért, rendelkezik a rendfentartó erőkkel és ellenőrzi a büntetőbíráskodást; a béke fenntartása érdekében rendkívüli adókat vethetett ki.


Gauda: történelmi tájegység India keleti részén, a Gangesz folyótól délre, Nyugat-Bengálban.


gaz: indiai hosszmérték, kb. 84 cm.


Gáhadavála: észak-indiai uralkodócsalád a XII–XIII. században. Valószínűleg a Benáresz és Ajódhjá közti vidékről származtak, Csandradéva (kb. 1089–1103) már Kanaudzs és a mai Delhi környéke felett is uralkodott, főleg a Kalacsurik rovására terjeszkedett a mai Uttar Pradesh területén, és valószínűleg adót fizetett a Ghaznavidáknak. Góvindacsandra (kb. 1113–1115) kelet felé próbált terjeszkedni. Dzsajacsandra (kb. 1170–1194) a Muhammad Ghúríval vívott csatában esett el, utóda, Hariscsandra kb. 1197-ig tudja fenntartani hatalmát Kanaudzs környékén.


Gándhára: történelmi terület a mai Északnyugat-Pakisztánban, a Peshawar-völgyben és a Kabul- illetve Swat folyók alsó folyásánál. Az ókorban Gándhára kereskedelmi is kultúrális találkozási pont volt India, Közép-Ázsia és a Közép-Kelet között. A Kr.e. VI–V. században az Akhaimenida Birodalomhoz tartozott, majd a IV. században Nagy Sándor hódította meg. A Kr.e. III. században, a Maurja dinasztia uralma alatt fontos központja a buddhizmusnak, amely innen terjed tovább Közép-Ázsiában és a mai Afganisztán területén. A következő évszázadokban Gándhárában egymás után uralkodtak az indo-görögök, sakák, párthusok, kusánok. Legfontosabb városai, Taxila (szanszkritul Taksasilá) és Peshawar egyben a kultúra központjai is voltak. A Kr.e. I–Kr.u. VI. századig virágzott a gándhárai művészet, amely indiai buddhista és görög-római elemeket ötvözött. Gándhára a XI. században, Mahmúd Ghazní hódíásával muzulmán uralom alá került.


Gondophernész (Gondopharész): Indo-párthus uralkodó a Kr.u. I. században, Arakhószia, Kabul és Gándhára (mai Afganisztán és Pakisztán) területén. Az apokrif Tamás apostol cselekedetei szerint Szt. Tamás keresztény hitre térítette. (Az apostol a hagyomány szerint ezután Keralába ment, és végül Madras közelében szenvedett mártírhalált.) Az uralkodása alatt vert pénzérmék (melyeken Guduphara néven szerepel) elterjedtsége alapján Kelet-Irántól Északnyugat-Indiáig terjedő terület felett uralkodott.


gulál-bárá (-bárí): indiai muzulmán uralkodók pihenőpavilonja, vagy a palota melletti kertje.


Harappá: régészeti lelőhely Kelet-Pakisztánban, Pandzsábban, a Ravi-folyó kiszáradt medrének bal partján; az Indus-civilizáció (kb. Kr.e. 2500–1800) egyik legnagyobb városa volt; hasonlóan Mohendzsó-Dáróhoz egy fellegvárból és egy alsóvárosból állt.


hephthaliták (ephthaliták, fehér hunok, szanszkritul húnák): A kínai krónikák szerint, melyek Hoa ill. Hoa-tun néven ismerik őket, eredetileg a Nagy Faltól északra éltek. Első indiai inváziójukat Szkanda Gupta sikerrel visszaverte. A VI. század elején Tóramána vezetésével elfoglalták Nyugat-India nagy részét; Tóramána és fia, Mihirakula alatt a húnák által ellenőrzött terület eleinte Kausámbíig terjedt, és magába foglalta Málvát, de Jasódharman király legyőzte őket; a Kasmíri királykrónika szerint Mihirakula Kasmírban uralkodott hosszabb ideig.


Héliodórosz felirata: prákrit nyelvű oszlopfelirat a Kr.e. 100 körüli évekből Bésznagarban (az ókori Vidisá). Az oszlopot, melyen Garuda, Visnu isten hátasmadarának képmása volt látható, a taxilai Héliodórosz (a feliraton Héliódóra), Dión (a feliraton Dija) fia, Antialkidasz (a feliraton Antalikita) indo-görög uralkodó Bhágabhadra Sunga királyhoz küldött követe állíttatta. Héliodórosz magát a feliraton bhágavatának, vagyis bhagaván Visnu hívének nevezi.


Hémacsandra (Hémacsandra Szúri, Szómacsandra, Csandradéva, 1088–1172): a dzsainák svétámbara („fehérruhás”) ágának tanítómestere; Dzsajaszimha Sziddharádzsa Csaulukja uralkodótól kapott kiváltságokat vallása számára, és utódát, Kumárapálát dzsaina hitre térítette. Számos művet írt, így többek között egy szanszkrit és egy prákrit nyelvtant, egy, a világ történetét dzsaina szemszögből bemutató eposzt (Trisasti-salákapurusa-csarita), tudományos műveket az ind filozófia különböző területein, egy költészettani munkát (Kávjánusászana), stb.


indoárják: az indoeurópai nyelveket beszélő népek indo-iráni ágának ind csoportja, Közép-Ázsiából vándoroltak be a mai Pakisztán és India területére a Kr.e. II. évezred közepén. Korábban a tudósok azt feltételezték, hogy az Indus-civilizáció lehanyatlása (Kr.e. XVIII. század) és az indoárják bevándorlása között (Kr.e. XIII. század) eltelt mintegy ötszáz év valószínűtlenné teszi a két kultúrkör közötti kapcsolatot, mára azonban egyre több régészeti lelet utal arra, hogy a késői Indus-kultúra nyomai néhány helyen egészen a korai védikus korig fellelhetők, másrészt pedig a késői Indus-kultúra lelőhelyein az indoárják egy korai csoportjának jelenlétre utaló nyomokat találtak (pl. lótartásra utaló leletek, tűzoltárok, újfajta temetkezési szokások, a Qettánál talált aranykincs, újfajta mintázatú edények). Balucsisztáni ásatások a Kr.e. 2000 körüli időből olyan leleteket hoztak felszínre, amelyek kapcsolatokra utalnak a mai Észak-Irán és Dél-Türkmenisztán területén élő, valószínűleg indoárja nomád népekkel. Ugyanakkor nem valószínű, hogy az Indus-civilizációval szoros kapcsolatba került korai indoárják azonosak lettek volna a Rigvéda indoárja népével, bár lehetséges, hogy továbbörökítették az Indus-civilizáció néhány vonását a későbbi indoárja bevándorlás utáni időkre.


iqtá: néhány faluból álló körzetben beszedett adóból származó jövedelem, melynek jogát az uralkodó katonai tisztségviselőinek adományozza, hogy ebből tartsák el magukat és kíséretüket; Indiában a muzulmán uralkodók vezették be, és bár elvileg együtt járt az állami adók beszedésének felelősségével, az öröklődővé váló iqták birtokosai előbb-utóbb gazdaságilag és politikailag is függetlenedtek a szultántól. Akbar Mughal uralkodó reformjai során pontos felmérést készíttetett a megművelt földekről, hogy megállapítsa a behajtható jövedelem nagyságát; visszavette a korábbi uralkodók által elidegenített, azóta öröklődővé vált iqtákat, és dzságirok formájában kiosztotta fizetségül katonai és civil tisztségviselőinek (manszabdároknak), rangjuknak megfelelően.


Kadambák: kisebb dinasztia, amely a mai Karnátaka állam területén, Mysore várostól északnyugatra fekvő vidéken uralkodott a Kr.u. IV és VI. század között. A dinasztia alapítója, a bráhmana Majúrasarman a Pallavákkal vívott harcokban szerzett területeket. Az V. században Kákutszthavarman lányait a Gupta uralkodói házba adta férjhez. Az V. század közepén a Kadamba királyság két részre szakadt, és csak a VI. század közepén egyesült újra. A Csálukja I. Pulakésin a VI. század közepén függetlenedett a Kadambáktól, a későbbi Csálukja uralkodók pedig fokozatosan kiterjesztették hatalmukat a Kadamba királyságra, míg végül II. Pulakésin elfoglalta a Kadambák székhelyét, Banavászit. A Kadambák hatalma a X. század közepén éledt újra rövid időre.


Kalabhra: ókori uralkodóház Dél-Indiában, a mai Tamil Nadu és Kerala területén, a Kr.u. III–VI. századig; uralkodásuk évszázadairól nagyon keveset tudunk, valószínűleg támogatták a buddhizmust; a későbbi forrásokban mint gonosz, elnyomó királyok szerepelnek.


Kalhana (XII. század): kasmíri szanszkrit nyelvű költő, Rádzsa-taranginí („Királyok folyama”) című, 1148-ban befejezett művében Kasmír történetét dolgozta fel a kezdetektől saját koráig. A Rádzsa-taranginí máig használatos kritikai kiadását és kommentárral ellátott angol fordítását Stein Aurél készítette el.


Kalinga: történelmi tájegység India középső részének keleti felén (a mai Ándhra Pradés északi része, Orisszá, és Madhja Pradés egy kisebb keleti darabja). Déli határának általában a Gódávarí folyót tartották, így a Gódávarí és a Krisná folyók között húzódó Véngí már nem tartozott hozzá. Nyugati fele hegyes, erdőkkel sűrűn borított és törzsi társadalmak által lakott vidék volt. Fontos kikötői révén (pl. Visákhapattana) jelentős szerepet játszott a Délkelet-Ázsiával folytatott tengeri kereskedelemben.

Kalingát a Kr.e. IV. században Mahápadma, a Nanda dinasztia alapítója hódította meg. A Maurja birodalomhoz Asóka király csatolta egy kegyetlen háború révén, melynek szörnyűségei szerepet játszottak abban, hogy Asóka áttért a buddhizmusra és hirdetni kezdte az erőszakmentesség elvét.

A Maurjákat követően számos, egymást váltó dinasztia uralkodott Kalinga különböző részei felett (pl. Csédik, Bhaumakarák). A XII–XIII. században a Keleti Gangák patronálásával épült fel a híres Dzsagannátha templom Puríban, valamint a napisten temploma Kónárakban.


Kanaudzs (Kanauj, Kannauj, Cannauj, régi szanszkrit nevén Kánjakubdzsa): város Észak-Indiában, a mai Uttar Pradés állam középső részén, a Gangesz közelében. Már a Gupta korban fontos település volt, a VI. században a Maukhari dinasztia, majd a VII. században Harsa Vardhana székhelye. A VIII. századtól állandósult a küzdelem a Gurdzsara-Pratíhárák, a Pálák és a Rástrakúták között Kanaudzs birtoklásáért, ugyanakkor a városban virágzott a hindu és buddhista kultúra, számos templom és kolostor épült. 1018-ban Mahmúd Ghazní kifosztotta, 1194-ben pedig a Ghúrida csapatok lerombolták.


Kaniska: kusán király, székvárosa Purusapura (mai Pésávár / Peshawar); uralkodásának ideje vitatott, trónralépésének éveként felvetődött már Kr.u. 78, 103, 110, 144, 248, és 278; a legvalószínűbb egy Kr.u. 128 körüli időpont. Birodalma kiterjedt Bihárra és Közép-India egyes részeire a Narmadá-folyóig. Kelet-Turkesztán területén a kínaiakkal hadakozik. Kaniska a források szerint buddhista volt, nevéhez kapcsolják a IV. buddhista zsinat összehívását Kasmírban; pénzérméin ugyanakkor indiai, hellénisztikus és zoroasztriánus istenek is szerepelnek.


Kathiávár: Gudzsarát állam délnyugati részén elhelyezkedő félsziget. Területén az Indus civilizációhoz tartozó településeket tártak fel (pl. Lóthal). A Kr.e. III. században a Maurják fennhatósága alá kerül, majd a Kr.u. első századokban a saka ksatrapák királyságához tartozik. Az V. század elején II. Csandra Gupta foglalja el, majd a Gupta birodalom hanyatlásával a Maitraka dinasztiához kerül. A következő évszázadokban a Szaurástrában uralkodó dinasztiák területéhez tartozi (Gurdzsara-Pratíhárák, Csaulukják).1024-ben Mahmúd Ghazní hadjárata során kifosztja és lerombolja Szómnáth híres Siva-templomát.


Kálibangan: ókori település a mai Rádzsaszthán területén, Északnyugat-Indiában, a korai Indus-kultúra fontos lelőhelye. Kr.e. 2900 körül alapították; az Indus-civilizáció más fontos városaihoz hasonlóan gondosan megtervezett, négyszögletes város volt téglaépületekkel. 2650 körül, az érett Indus-kultúra terjeszkedésének a kezdetén elnéptelenedett, majd kb. 50–100 évvel később újraépült, immár Harappa és Mohendzsó-Dáró mintájára (pl. az akropolisz és az alsóváros világosan elkülönült, és még a téglák mérete is megegyezett az Indus-civilizáció két nagy központjában használt téglákéval: 7.5 x 15 x 30 cm). Az új település alsóvárosától mintegy 70 méterre lévő halomban tűzoltárok maradványait találták. A város a Kr.e. 18. századig virágzott, a 17. században a szomszédos folyó kiszáradása miatt elnéptelenedett.


Kálidásza: Kr. u. V. századi szanszkrit költő és drámaíró, a szanszkrit irodalom legnagyobb alakja. Fennmaradt művei: három dráma: Abhidnyánasakuntala („Sakuntalá felismerése”), Málavikágnimitra („Málaviká és Agnimitra”, a magyar frodítás címe „A király és a bajadér”) Vikramórvasí („A vitézséggel elnyert Urvasí”); két eposz: Raghuvamsa („Raghu nemzetsége”), Kumáraszambhava („Kumára fogantatása”, a magyar fordítás címe „A hadisten születése”); és egy rövidebb lírai költemény: Méghadúta („Felhőkövet”). Kálidásza életéről kevés biztosat tudunk, valószínűleg II. Csandra Gupta Vikramáditja, és / vagy Kumára Gupta, és / vagy Szkanda Gupta Vikramáditja udvari költője volt.


Kálíbangan: az Indus civilizáció ősi települése Északnyugat-Indiában (mai Rádzsasztán), ahol az Indus civilizációt korban megelőző leleteket is találtak.


Kánycsípuram (régi angolos helyesírással Conjeevaram): város Délkelet-Indiában, a mai Tamil Nadu állam északi részén. Dél-India egyik legősibb városa, a Kr.e. II. században a korai Csóla dinasztia, majd a Kr.u. III–IX. században a Pallava dinasztia székhelye, a X–XIII. században pedig a Csóla királyság egyik központja. A Vidzsajanagar-korban (XV–XVII. század) is megőrizte fontosságát, majd a XVII. században muzulmán és Marátha seregek, a XVIII. században pedig az angolok foglalták el. Ezt követően a franciák kétszer kifosztották.

A város mindig fontos vallási központ és zarándokhely volt. Kezdetben a buddhista és dzsaina műveltség székhelye, majd számos Sivának és Visnunak szentelt templomot emeltek itt. Rámánudzsa, a neves hindú filozófus is itt tanult (XI. század).


kháliszá: az indiai muzulmán uralkodók számára fenntartott földek, amelyeknek a jövedelme közvetlenül a kincstárba folyt.


khálszá: a szikhek közössége. Góbind Szingh, a tizedik és utolsó szikh guru hatáskörét a khálszára ruházta.


Kháravéla (Kr.e. I. sz.): ókori indiai uralkodó, Kalinga királya (székhelye Kalinganagara), uralkodásának eseményeit prákrit nyelvű feliraton örökítette meg egy udayagiri (Orisszá, Bhubaneshwar közelében) dzsaina barlangtemplomban. Valószínűleg a Csédi-dinasztia tagja volt, magát a Nanda és a Maurja uralkodóház örökösének tekintette. Hadjárataival eljutott Magahdán túlra, és egy görög uralkodót is megfutamított. Nyugaton a Szátaváhanák területére is behatolt, délen pedig legyőzte a dravida törzsek szövetségét. Feliratán beszámol az uralkodása alatt végzett szerteágazó építő-helyreállító tevékenységről. A hadjáratokban szerzett zsákmány lehetővé tette, hogy uralkodása nyolcadik évében elengedje az adókat. Székvárosa lakóit zenés látványosságokkal szórakoztatta; végrehajtotta a védikus rádzsaszúja áldozatot, ugyanakkor támogatta a dzsainákat is.


khud-kást zamíndár: olyan földbirtokos, aki saját maga műveli a földjét.


Kónkán (Aparánta): sík terület India nyugati partvidékén, az Arab-tenger és a Nyugati Ghátok között. Kikötőit már az ókortól fogva ismerték az egyiptomi, görög és arab kereskedők. Az itt lebonyolódó fűszerkereskedelem hozzájárult a terület uralkodóinak gazdagságához, melyről az elephntai és kánhéri barlangtemplomok is tanúságot tesznek.


Kószala (Kósala): királyság Észak-Indiában, a Szaraju-folyó mindkét partján, területe nagyjából megfelel a történelmi Oudh (Avadh) tájegységnek (a mai Uttar Pradesh állam középső és déli része). A Rámájana szerint Kószalában a magát a Naptól származtató dinasztia uralkodott (szanszkritul szúrjavamsa) Ajódhjá székhellyel; a dinasztia leghíresebb uralkodója Ráma volt. Kószala a Kr.e VI. században a tizenhat mahádzsanapada („nagy állam”) egyike, magába olvasztja a Kásí királyságot. Kr.e. 500 körül, Praszénadzsit (Paszénadi) uralkodása alatt Észak India egyik legjelentősebb hatalma, ellenőrzése alatt tartja a Gangesz medencéjében futó kereskedőutakat. A Buddha az észak-kószalai Sákja törzsből származott, és gyakran megfordult Srávasztiban. A Kr.e. V. században Kószala alulmaradt a Magadhával folytatott rivalizálásban, és elvesztette önállóságát. A későbbi évszázadokban a régi Kószalát Észak-Kós(z)alának is nevezték, hogy megkülönböztessék Dél- vagy Nagy-Kós(z)alától, amely a Mahánadí felső folyásánál, a mai Madhja Pradés keleti részén terült el. Utóbbi székhelye Srípura volt (későbbi nevén Raipur), melyet a Rámájana szerint Ráma fia, Kusa alapított.


kótvál: rendőrfőnök a Mughal-kori Indiában; minden szarkárnak volt egy kótválja, aki irányítja a közegészségügyet, a rendfenntartó erőket és az adminisztrációt. Minden fontosabb városban is volt egy-egy kótvál.


kusán (szanszkritul kusána): Kr.e. 135 körül a közép-ázsiai nomád yuezhik öt törzse meghódította Baktriát a görögöktől, majd a Kr.u. I. században a kusán törzsbeli Kudzsula Kadphiszész vezetésével tovább terjeszkedtek. A kusán birodalom Kaniska uralkodása (II. század) alatt Mathurától Baktriáig és Közép-Ázsiában a kínai határig terjedt.

A kusánok támogatták a buddhizmust és a művészeteket. Birodalmukon át vezetett a selyemút egy szakasza, és az ezen vándorló indiai szerzetesek és kereskedők vezették be a buddhizmust Belső-Ázsiában és Kínában. Virágzott a buddhista ihletettségű gándhárai és mathurái művészet, a világ legnagyobb Buddha-szobrát a IV–V. században vésték sziklába Bámiánnál (2001-ben a tálibok lerombolták). A kusán kori művészet jelentős emlékei kerültek elő a Kábultól északra fekvő Bágrámból, ahol nyári székhelyük volt; az itt talált alexandriai üvegből, római alabástromból, indiai elefántcsontból készült tárgyak és kínai lakkmunkák a kusánok szerteágazó kereskedelmi kapcsolatait igazolják. A kusánok kereskedelemből származó gazdagságát és vallási szinkretizmusát mutatják nagyméretű aranypénzeik, melyeken görög, iráni, hindú és buddhista istenségek láthatók.


Láta: történelmi tájegység Indiában a Mahí és Táptí folyók között (bár néha a Mahí-folyón túli területet is beleértették), Avantitól nyugatra, Vidarbhától északnyugatra, a mai Gudzsarát déli részén. Már az ókorban is fontos kikötője volt Bhrigukaccsha (Broach).


Lóthal: ókori kikötőváros Északnyugat-Indiában, Gudzsarátban, Ahmedábádhoz közel. Kr.e. 2200 körül kezdték építeni, az érett Indus-kultúra időszakában, városszerkezetében (fellegvár, alsóváros, utcahálózat) hasonlít a kor többi jelentős városához (Harappá, Mohendzsó-Dáró), de kisebb azoknál. Jellegzetessége egy hatalmas (235 x 37 m) medence a várostól keletre, amely valószínűleg dokk-ként szolgált a kikötő hajók számára (más elképzelések szerint víztározó volt). Lóthal fontos kereskedelmi központ volt, nyersanyagokkal (gyapot, réz) látta el a virágzó Indus-civilizáció városait. 1850 körül, az Indus-civilizáció hanyatlásával Lóthal településterülete csökkent, az ekkor épített házak és utcák sokkal szabálytalanabbak, mint korábban. 1700 körül néptelenedett el.


lungí: férfi viselet Indiában, négyszögletes vászondarab, amelyet a derekuk köré csavarva és a lábra leeresztve viselnek.


Magadha: ókori és középkori tájegység Északkelet-Indiában, a mai Bihár állam nyugati és középső részén. A Kr.e. 6. és Kr.u. 8. század között több nagyobb királyság magva volt. Mivel a Gangesz mentén helyezkedett el, stratégiai fontossága volt a folyami kereskedelem ellenőrzésében, és a Gangesz deltájának gazdag kikötőivel is szoros kapcsolatban állt. Bimbiszára király uralkodása alatt (kb. Kr.e. 543–491) területe Anga (Kelet-Bihár), később pedig Kósala királyságokkal növekedett.

A Nanda (Kr.e. IV. század) és a Maurja (Kr.e. IV–II. század) dinasztia alatt Magadha megőrizte központi szerepét, majd a Kr.u. első évszázadokban jelentősége csökkent. A Gupta dinasztia a Kr.u. IV. században ismét Magadhából kiindulva hozta létre birodalmát, és kezdetben székhelye is, hasonlóan a Maurjákhoz, Pátaliputra volt (a mai Patná közelében).

Magadhát és Pátaliputrát Megaszthenész (kr. Kr.e. 300) valamint Fa-hsien (Kr.u. IV–V- század) és Hsüan-tsang (Kr.u. VII. század) is leírták Indiai utazásaikat megörökítő műveikben.


Mahábhárata: a két nagy szanszkrit eposz egyike, melyben a központi hősi eposzt (a Kauravák és a Pándavák közötti háború) legendák és vallási-filozófikus tanítások tömege veszi körül. Keletkezési idejét a Kr.e. 400-tól Kr.u. 400-ig terjedő időszakra teszik. A Mahábhárata része a Bhagavad-gítá („A Magasztos szózata”), a hinduizmus egyik legismertebb szent szövege.

A Mahábhárata mintegy százezer párversből áll, és 18 parvanra („részre”) tagolódik, melyekhez függelékként tartozik a Krisna genealógiáját elbeszélő Harivamsa. A Mahábhárata szerzője a hagyomány szerint Vjásza, az eposz központjában álló háború tradícionális ideje pedig Kr.e. 3102 (ez egyben a jelen világkorszak, a kalijuga kezdete is); a modern kutatás Kr.e. 900 körülre teszi ezt a háborút.

Az ind felfogás szerint a Mahábhárata elsősorban a dharmáról, vagyis a helyes életvezetésről, ezen belül pedig elsősorban a király és a harcos helyes életmódjáról, a rendkívüli helyzetekben és sorcsapások idején követendő magatartásról, és az újraszületésektől megszabadulni vágyó embert céljához elvezető viselkedésről szóló tanítás. Mivel az eposz végső formája több évszázad alatt alakult ki, a belőle kibontakozó hinduizmus-kép nem egységes. Egyes részei, mint pl. a Nárájaníja, a Bhagavad-gítá, az Anugítá és a Harivamsa a korai vaisnava vallásosság fontos szent szövegei.

A Mahábhárata történetének több feldolgozása született számos dél- és délkelet-ázsiai nyelven, és nagyon sok képzőművészeti alkotás alapjául szolgált az indiai miniatúrafestészettől az angkori (Kambodzsa) szobrászatig.


Mahábalipuram (Mámallapuram, eredeti szanszkrit nevén Mahámallapuram): történelmi város a mai Tamil Nadu állam északkeleti részén, a Bengáli-öböl partján. Bár az itt talált kínai, perzsa és római érmék tanúsága szerint már a VII. század előtt is szerepe volt a tengeri kereskedelemben, igazi jelentőségét I. Naraszimhavarman Mahámalla Pallava király uralkodása alatt nyerte el, aki számos templommal és egy hatalmas szikladomborművel gazdagította.


mahádzsanapada: a Kr.e. VI. század körül Észak-Indiába létrejött tizenhat „nagy dzsanapada”: Kámbódzsa és Gándhára a mai Észak-Pakisztán területén, Kuru, Súraszéna (központja Mathurá) és Pancsála a Dóáb nyugati felében, Vatsa (központja Kausámbí) a Dóáb keleti felében, Kásí (központja Váránaszí, a mai Benáresz) és tőle északra Kószala (központja Srávasti / Szávatthi, jelentős városa még Szákéta, a más néven Ajódhjá); Magadha (központja Rádzsagriha) a mai Patnától délre, illetve a mallák és a vridzsik törzsei a mai Patnától északra; Anga a mai Bihár és Bengál határán (központja Csampá); Avanti Közép-Indiában (központja Uddzsajiní, a mai Uddzsain) és tőle keletre Csédi.


Mahinda (szanszkritul Mahéndra, kb. Kr.e. 270–204): a buddhizmus elterjesztője Ceylon szigetén. A hagyomány szerint Asóka király fia volt, akit nővérével, Szangamitthával együtt Kr.e. 251 körül küldött a Maurja uralkodó Lanká szigetére, ahol megtérítették Tissza királyt és családját, majd királyi segítséggel, de nem erőszakos módszerekkel az alattvalókat is.

Mahinda neve nem szerepel Asóka feliratain, de a ceyloni krónikák (Dípavamsa, Mahávamsa) írnak róla, valamint Lanká ősi királyi székhelyén és buddhista központjában, Anurádhapurában több emlékművet emeltek a tiszteletére.


Maitraka: Gudzsarátban és Szaurástrában (Kathiávár) az ötödiktől a nyolcadik századig uralkodó dinasztia. Alapítója, Bhatárka, a Gupta uralkodó hadvezére, aki a birodalom gyengeségét kihasználva Szaurástra nagyhatalmú kormányzója lesz; utódai, már mahárádzsának titulálják magukat; Drónaszimha független uralkodó módjára adományoz földet (502). Bár az első Maitraka királyok formailag a Gupták vazallusai, a gyakorlatban önálló politikát folytatnak. I. Síláditja (VI. század vége) hatalma kiterjed Málvára és Rádzsaszthánra. II. Dhruvaszéna (akinek uralkodása alatt Xuanzang Indiában jár) Harsa Vardhana veje; Bhatti valószínűleg az ő udvari költője. A Maitraka királyságban virágzott a buddhista és a dzsaina kultúra. A VIII. században az arab betörések illetve a növekvő Gúrdzsara-Pratíhára illetve Rástrakúta befolyás következtében a dinasztia hatalma lehanyatlott.


manszab: lásd manszabdárí.


manszabdár: lásd manszabdárí.


manszabdárí: Akbar indiai Mughal uralkodó által a katonai tizes osztályozás alapján a katonai és polgári tisztségviselők számára létrehozott rangok (manszabok) rendszere. A manszabdárok (vagyis a rangok birtokosai) a tíz ember felett rendelkezőtől az ötezernek parancsolóig tartó skálán helyezkedtek el. Fizetségüket nem továbbörökíthető dzságirok formájában kapták.


Manu törvénykönyve (szanszkritul Mánava-dharma-sásztra, Manu-Szmriti): az ókori indiai dharmasásztra irodalom legismertebb alkotása, valószínűleg a Kr.u. II–III. században keletkezett, 2694 versből, 12 fejezetből áll. Témái között szerepel a kozmogónia, a dharma meghatározása, az életszakaszokhoz kötődő rítusok, a szent zsinór felövezése és a Véda tanulmányozása, a nőkre vonatkozó előírások, a házasság különböző formái, öröklésjog, a társadalmi rendek jogai és kötelességei, a király jogai és kötelességei, bíráskodás, halotti szertartások, étkezési és egyéb, rituális tisztasággal kapcsolatos szabályok, a karma és az újraszületés törvénye, stb. Manu törvénykönyvének óriási volt a befolyása a középkori Indiában. Számos értelmező kommentárt írtak hozzá, a legfontosabb Médhátithié (Kr.u. IX. század).


Mathurá: város a Jamuná folyó partján, Ágrától északnyugatra, a mai Uttar Pradés állam területén. A szanszkrit eposzok tanúsága szerint Mathurá környéke a jádava törzs központja volt, a hagyomány szerint itt született Krisna. A Kr.u. I. században a sakák uralkodnak ezen a területen, felirataikból tudjuk, hogy Mathurá és környéke a vaisnava bhágavata vallás fontos központja, a Kr.u. II. századtól pedig a buddhizmusnak és a dzsainizmusnak is. 1017–18-ban Mahmúd Ghazní kifosztotta.


Maukhari: ősi család, már a Maurja korból fennmaradt pecsétjük; a VI. század elején Gajá környékét tartják ellenőrzésük alatt (mai Bihár); egy másik águk a mai Uttar Pradesh területén uralkodik Kánjakubdzsa (Kanaudzs) székhellyel, hatalmuk a VI. század végéig jelentős, harcolnak a hunokkal (ismertebb királyaik: Ísánavarman, Sarvavarman, Avantivarman); házasság révén szövetségre lépnek a Vardhanákkal (Grahavarman, Avantivarman fia elveszi Rádzsjasrít, Prabhákara Vardhana lányát, l. Harsacsarita).


Málvá (szanszkritul Málava): történelmi tájegység Közép-India nyugati felén, a mai Madhja Pradés nyugati és Rádzsasztán délkeleti vidékén. Szűkebb értelemben a délről a Vindhja-hegység által határolt területet jelentette, de a név használata kiterjedt a Narmadá folyó völgyére is.

A Kr.e. III. században Nyugat-Málvá Avanti néven a Maurja birodalom része, majd II. Csandra Gupta uralkodásától legfontosabb városa, Uddzsain a Gupta birodalom egyik központja lesz (Málava ekkor még az Avantitól keletre eső területeket jelentette, kb. a VIII. századtól kezdve terjedt ki a használata Avantira is). A középkorban a Gurdzsara-Pratíhára királyság része, majd a rádzsput Paramára dinasztia uralkodik itt Uddzsain, illetve később Dhárá székhellyel (kb. 800–1200). 1235-ben hódítják meg a muzulmánok, a XV. században független állam Mandu központtal. Később a Mughalok, majd pedig a Maráthák foglalják el, és a pindarík (fosztogató irreguláris csapatok) központja lesz, akik ellen a britek vezetnek hadjáratot 1817-ben.


Mánjakhéta (mai nevén Malkhed, Malkhaid): történelmi város Dél-Indiában, Karnátaka államban, Hyderabadtól 135 km-re délnyugatra. A várost I. Amóghavarsa Rástrakúta uralkodó alapította a IX. században, mint a dinasztia új székhelyét. 972-ben a Paramára Szíjaka kifosztotta, 973-ban a Nyugati Csálukják kezére jutott, és egy ideig az ő székhelyük volt, majd jelentőségét vesztette.


Megaszthenész (kb. Kr. e. 350–290): ókori görög diplomata, I. Szeleukosz Nikatór, a Nagy Sándor által meghódított keleti területek uralkodójának követeként járt Csandragupta Maurja pátaliputrai udvarában Kr.e. 300 körül. Négy könyvben írta meg Indiáról szóló beszámolóját, melynek csak későbbi szerzők által idézett részei maradtak fenn.


Menandrosz (páli nyelven Milinda, kb. Kr.e. 160–135): az ókori nyugati és indiai forrásokból leginkább ismert indo-görög király. Plutarkhosz és Sztrabón is Baktria királyaként említi. Birodalma az indiai szubkontinensen keleten a Kábul-völgytől nyugaton a Rávi folyóig, illetve északon a Szvát völgyétől délen Arakhósziáig terjedt. Hadjáratokat vezetett a Gangesz völgyében egészen Pátaliputráig.

A hagyomány szerint a Nágaszéna szerzetessel folytatott beszélgetés hatására tért át a buddhizmusra (erről a Milinda-panyhó, „Menandrosz kérdései” című páli nyelvű buddhista irat számol be). Számos uralkodása alatt vert pénzérme került elő, melyek egyrészt a királyságában virágzó kereskedelemre utalnak, másrészt a rajtuk lévő kerék formájú motívum valószínűleg szintén a király buddhista voltát jelzi.


Méhrgarh: ókori település Balucsisztánban (a mai Pakisztán területén), Mohendzsó-Dárótól mintegy 240 km-re északnyugatra. 1974 óta végeznek itt ásatásokat francia régészek. Legkorábbi, a Kr.e. VI. évezredre datálható rétegében négyszögletes, vályogtéglából emelt épületek nyomait, kősarlók, valamint gabona és háziállatok (birka, bivaly) maradványait találták. Az V–IV. századi rétegekben megjelennek a fazekasságra és rézmegmunkálásra utaló leletek. 3000 és 2500 között a település fejlődik, gazdagodik (emeletes épületek, tömeges kerámiatermelés, kereskedelem). A Kr.e. III. évezred közepén lakói elhagyták a települést.


Mahápadma: a Kr.e. IV. században Magadhában uralkodó Nanda dinasztia alapítója, Mahápadmapati illetve Ugraszéna néven is ismert. A legendák szerint az alacsony származású Mahápadma a Saisunágáktól vette át a hatalmat Magadha felett, és számos területet hódított meg egészen a Gódávarí folyó völgyéig illetve Kalingáig.


Mohendzsó-Dáró: régészeti lelőhely az Indus-folyó jobb partján, Pakisztán déli részén; az Indus-civilizáció (kb. Kr.e. 2500–1800) egyik legnagyobb városa volt; egy felegvárból és egy alsóvárosból állt, az utcák szabályos hálózata gondos tervezést mutat; a fellegvár legfontosabb téglaépítményei egy 84 m²-es medence, egy magtárként és egy gyűlésteremként azonosított épület. A leghíresebb szoborlelet, ami Mohendzsó-Dáróban került elő, egy táncoslányt ábrázoló kis bronzszobor; számos terrakotta bika- és bivalyszobrot is találtak.


Nálandá: buddhista szerzetesi központ az ókorban és középkorban, a mai Bihár állam északi részén. A hagyomány egészen a Buddha koráig vezeti vissza Nálandá történetét, tibeti források szerint pedig itt tanult Nágárdzsuna, Kr.u. II–III. századi filozófus. A régészeti kutatások azonban a Gupta-korra (Kr.u. V. század) teszik nálandái kolostorok alapítását. A VII. században Harsa Vardhana király jelentősen hozzájárult a kolostoregyüttes fejlesztéséhez. Az ő uralkodása alatt tartózkodott Nálandában Xuanzang kínai szerzetes, aki részletes beszámolót írt a szerzetesi közösségről és az itt tanulmányozott tudományokról. A VII. század végén egy másik kínai szerzetes, I-ching szintén aprólékosan leírta a szerzetesek mindennapi életét.

Nálandá a Pála dinasztia uralkodása alatt (VIII–XII. század) a buddhista műveltség valamint szobrászat virágzó központja volt. 1200 körül több más buddhista kolostorhoz hasonlóan áldozatul esett a muzulmán rablóhadjáratoknak.


nánkár: a muzulmán Indiában a birtok jövedelmének vagy földjének egy része, amelyet a bérő saját maga fenntartására kap; hasonló juttatást kaphatot pl. egy csaudharí vagy egy qánún-gó is.


Padmávatí (mai Padam Pawaya): történelmi település Indiában, Gwalior közelében; a Nága törzsek központja volt. Itt született Bhavabhúti (VIII. század), aki Málatí-mádhava című drámájában virágzó városnak írja le, amely a Szindhu- (ma Szind-) és a Párvatí- (Párá-) folyók találkozásánál fekszik.


Pandzsáb (perzsa „öt folyó”, szanszkritul Pancsanada): történelmi tájegység Pakisztánban és Északnyugat-Indiában, a Szatledzs (Sutlej, Satadru), Beász (Vipásá), Rávi (Irávatí), Csénáb (Csandrabhágá) és a Dzshélam (Vitasztá), valamint az ezek összefolyásából létrejövő folyók által öntözött terület.


parganá: Indiában a Lódí szultánok alatt bevezetett, majd a Mughalok által átvett nagyobb közigazgatási egységeken, a sarkárokon [angol „district”] belüli kisebb területi egység, meglehetős politikai autonómiával.


Pánini (Kr.e. 300 körül): az első és mindmáig legjelentősebb szanszkrit nyelvtan, az Astádhjájí megalkotója.


Pátaliputra (mai Patná): jelentős indiai város az ókorban, Magadha központja, a Maurja és a Sunga dinasztia székhelye, a Gupta dinasztia első székvárosa. A Gupta-dinasztia hanyatlásával és Kanaudzs felemelkedésével jelentősége csökkent, a VII. században idelátogató Xuanzang már csak egy falu méretű települést talált itt.


Periplúsz (Periplus maris Erythraei): A Kr.u. I. században keletkezett görög hajózási kézikönyv, amely a Vörös-tengertől induló, az Arab-tenger és a Bengáli-öböl indiai partvidéke mentén a Gangesz torkolatáig vezető hajózási útvonalakat írja le.


purána: szanszkritul „régi, ősi”; szanszkrit nyelvű, enciklopédikus jellegű hindú szentiratok. Egy purána hagyományos témái: a világ teremtése és korszakai, istenekről és szentekről szóló mítoszok, uralkodóházak genealógiái; ezen kívül a puránákban találunk a dharmasásztához, ünnepekhez, templomokhoz és egyéb szent helyekhez kapcsolódó szövegeket is. Keletkezési idejük a Kr.u. V–XI. századra tehető, többségük egyszerű nyelven, párversekben íródott. A tizennyolc fő purána az alábbi három csoportba sorolható: 1. Visnu, Náradíja, Bhágavata, Garuda, Padma, Varáha; 2. Matszja, Kúrma, Linga, Siva, Skanda, Agni; 3. Brahma, Brahmánda, Brahmavaivarta, Márkandéja, Bhavisja, Vámana; az első csoportot a hagyomány Visnuhoz, a másodikat Sivához, a harmadikat Brahmához kapcsolja.


qánún-gó: egy pargáná telekkönyvvezetője.


Rádzsasékhara (X. század eleje): szanszkrit és prákrit nyelven alkotó indiai költő, drámaíró; Kávjamímámszá („A költészet vizsgálata”) című értekezésében részletesen tárgyalja a költői mesterséget.


rádzsput (szanszkrit rádzsaputra, „királyfi”): India középső részén és Rádzsaszthánban uralkodó dinasztiák neve a középkorban. A rádzsputok magukat ksatrija státuszúnak tartották, és családjukat a legendás Nap-nemzetséghez (szúrjavamsa), vagy a Hold-nemzetséghez (csandravamsa), illetve a Tűz-nemzetséghez (agnikula) kapcsolták. A Pratíhárák, a Paramárák, a Csáhamánák vagy Csauhánok, és a Csaulukják (a négy legnagyobb rádzsput dinasztia) az agnikulához tartozónak vallották magukat. A mítikus ősökre való hivatkozás arra utal, hogy a rádzsputok eredetileg helyi, fokozatosan hinduizálódó törzsek lehettek, vagy esetleg Indián kívülről, talán Közép-Ázsiából származtak. A Csaulukjáknak három ága volt: az egyik Mattamajúrában uralkodott (Málava-Csédi vidéke), a másik Bhrigukacchában (Bharuch) és Látában, a harmadik Anahilapátakában (Pátan); a XI. században Gudzsarát volt királyságuk központja, innen terjeszkedtek Rádzsaszthánban és Málavában. Sok rádzsput király udvarában tevékenykedtek dzsaina miniszterek és hadvezérek, és királyságuk gazdaságában fontos szerepet játszottak a dzsaina kereskedők. A Csaulukják gudzsaráti királyságával volt szomszédos a Paramárák málavai királysága; kisebb Paramára családok pl. az Abu-hegy környékén uralkodtak. A Kalacsurik (székhelyük Tripuri) a XI. században lettek jelentős hatalom Közép-Indiában; a Csandéllák a Pratíhárák utódai voltak Bundélkhand vidékén, a IX. századtól; székhelyük Khardzsuraváhaka (mai Khadzsuraho) volt, ahol csodálatos templomokat építtettek. A Gáhadaválák Benáresz környékéről terjeszkedtek a Dóáb területén a XII–XIII. században, központjuk Kanaudzs volt. A Csáhamánák (Csauhánok) a mai Rádzsaszthán területén uralkodtak, a XI. században megalapították Adzsajamérut (mai Ádzsmér / Ajmer), a XII. században elfoglalták Dhillíkát (Delhi) a Tómaráktól. A leghíresebb Csáhamána király a Muhammad Ghúríval harcoló III. Prithivírádzsa volt.


Rádzsputána („a rádzsputok földje”): több, főleg rádzsput családok által uralt királyságból álló történelmi tájegység Indiában, a mai Rádzsaszthán területén.


ráhdár: vámszedő a muzulmán Indiában.


Rámájana: szanszkrit nyelvű eposz, szerzője a hagyomány szerint Válmíki; Rámának, kószala királyának és feleségének, Szítának a történtét beszéli el hét könyvben, keletkezési idejét a Kr.e. IV–Kr.u. IV. századra teszik.


sakák: nomád nép, amely Közép-Ázsia keleti részéből, a yuezhi hódítás elől vándorolt nyugatra a Kr.e. II. században. Egyes törzseik a hegyeken átkelve az Indus folyó menti síkságokra vonultak, mások Baktriába és Kelet-Iránba, ahol kezdeti háborúskodás után elismerték a Párthus uralkodók fennhatóságát.

A sakák egyes törzsei a Kr.e. I. században nagy kiterjedésű birodalmat hoztak létre Északnyugat- és Közép-Indiában (Gándhára, Mathurá, Uddzsain, Szaurástra). Kr.u. 20 körül a rövid életű Indo-Párthus dinasztia hódította meg a középső saka területeket, Mathurá környéke és Szaurástra azonban saka kézben maradt.

A Nyugat-Indiában (mai Gudzsarát és Rádzsasztán) uralkodó saka ksatrapa dinasztiát Csastana alapította valószínűleg Kr.u. 78-ban (a saka időszámítás kezdete). A dinasztia egyik legjelentősebb uralkodója Rudradáman volt (Kr.u. II. század közepe). A saka ksatrapák egészen a IV. századig, a Gupta hódításig voltak hatalmon ezen a területen.


Sankara (kb. Kr.u. 700–750): az indiai ortodox advaita védánta filozófiai iskola legnagyobb képviselője, kommentárokat írt az upanisadokhoz és a Brahmaszútrákhoz. Életéről számos legenda maradt fenn. A hagyomány szerint egy Nambudiri bráhmana családban született a mai Kerala területén. Fiatalon a világi életről lemondó életformát választotta, tanítómestere Gaudapáda volt. Siva isten híve volt, és később a hagyomány Siva megtestesüléseként is tekintett rá. Először Kásíba (mai Benáresz) ment tanulni, majd beutazta egész Indiát, vitába szállt kora neves filozófusaival és tanítványokat gyűjtött maga köré. A hagyomány szerint négy kolostorközpontot alapított: Sringéríben (Kerala), Dvárakában (Nyugat-India), Badrínáthban (Himalája) és Puríban (keleti tengerpart); a kánycsípurami (Tamil Nadu) vallási központ alapítását is neki illetve tanítványának tulajdonítják. Szintén Sankara nevéhez fűződik a dasanámí rend létrehozása, amely a fenti kolostorközpontokban működött és szerepe volt a buddhizmus és a dzsainizmus kiszorításában Dél-Indiából.


Srívidzsaja: tengeri, kereskedő birodalom, amely a VII. és XIII. század között virágzott a maláj-indonéz szigetvilágban. Szumátráról terjesztette ki a hatalmát a többi szigetre és a Malacca-szorosra, gazdagsága a nemzetközi tengeri kereskedelem (Kína, India és a szigetvilág között) ellenőrzéséből származott. Srívidzsaja a mahájána buddhizmus virágzó központja volt, ahol a kínai zarándokok is megálltak Indiába menet; uralkodói még az indiai Nágapattamban is alapítottak kolostorokat. 1000 körül Srívidzsaja Jáva nagy részét is ellenőrzése alatt tartotta, de 1025-ben a Csólák elfoglalták Palembangot és kirabolták a királyságot. A XII. század végére Srívidzsaja területe és befolyása is csökkent, szerepét a térségben hamarosan átvette a jávai királyság, Madzsapahit.


Sunga dinasztia: uralkodóház a Kr.e. II. században. Alapítója, a bráhmana Pusjamitra, az utolsó Maurja uralkodó, Brihadratha hadvezére volt. Pusjamitra egy katonai parádé során megölette az uralkodót és magához ragadta a hatalmat (l. Bána: Harsacsarita, 6. fejezet). Úgy tűnik Pusjamitra nem vett fel királyi titulust, mivel a dinasztia egy későbbi királyának feliratában, valamint Kálidásza Málavikágnimitra című drámájában is mint szénápati (hadvezér) szerepel. Ugyanezekből a forrásokból azt is megtudjuk, hogy Pusjamitra végrehajtotta a lóáldozatot (asvamédha), ami viszont uralkodói státuszára utal, valamint azt is mutatja, hogy Pusjamitra a védikus ortodoxia követője volt.

A Pusjamitra uralkodásáról szóló hagyomány szerint hatalma kiterjedt Pátaliputrára, Ajódhjára és Vidisára. Számos csatát vívott az indo-görögökkel (javanák), akik megkísérelték kiterjeszteni uralmukat Baktriából Északnyugat-Indiára.

A Sunga dinasztia Pusjamitra utáni uralkodóiról keveset tudunk. Pusjamitra fia, Agnimitra, Kálidásza Málavikágnimitra című drámájának főhőse, a darab szerint Vidisá királya és Vidarbha uralkodójával hadakozik, fia, Vaszumitra, pedig a javanákkal harcol. A puránák uralkodólistáit alapul véve a Sunga dinasztia kb. 112 éven át uralkodott (kb. Kr.e. 185–73).


Szangam: a legkorábbi fennmaradt tamil nyelvű szövegek összefoglaló neve, amely egy grammatikai-rétorikai műből és nyolc versgyűjteményből áll; keletkezési idejét a Kr.u. I–IV. századra teszik. A szangam irodalom egyrészt hősköltészet, másrészt szerelmi költészet, és csak néhány vallásos verset tartalmaz.


szarkár: Indiában a Lódí szultánok alatt bevezetett, majd a Mughalok által átvett nagyobb közigazgatási egység (angol „district”). A Lódí szultánok katonai és civil tisztviselői a szarkár szintjén gyakoroltak ellenőrzést a helyi hatalmasságok felett. Akbar uralkodása alatt a Mughal birodalom provinciáit osztották szarkárokra; mindegyik szarkárnak volt egy faudzsdárja (katonai parancsnok), qázíja (bíró), kótválja (rendőrfőnök), bitikcsíje (könyvelő), és khazánádárja (kincstárnok).


szarráf: pénzváltó, bankár a muzulmán Indiában.


Szaurástra: történelmi tájegység Északnyugat-Indiában (Gudzsarát). Eredetileg a Kathiawar-félsziget déli felét jelentette, később az egész félszigetet, illetve még tágabb értelemben az Indus-folyótól Bhrigukaccha kikötőjéig terjedő területet.


Szárnáth: buddhista zarándokhely Benáresztől északra, a mai Uttar Pradés államban. A hagyomány szerint a Buddha itt tartotta meg első prédikációját. Itt található Asóka király emlékoszlopa tetején négy oroszlánnal, amely India címerében is látható.


Szátaváhana: ókori indiai uralkodócsalád, eredetét a Kr.e. I. századig lehet visszavezetni. Hatalmuk kezdetben a Dekkán nyugati részére terjedt ki (felirataik pl. Nászikból és Kárléból kerültek elő), a római birodalommal folytatott kereskedelem révén virágzó nyugati kikötők ellenőrzéséért sorozatos harcokat vívtak a saka ksatrapákkal. Gautamíputra Szátakarni uralkodása idején (Kr.u. II. század eleje) a Szátaváhana királyság északon Rádzsaszthántól délen Ándhráig, nyugaton Gudzsaráttól keleten Kalingáig terjedt. A II. század második felétől kelet felé (Krisná és Gódávarí folyók köze, Ándhra), illetve a Kónkánon és Szaurástrában terjeszkedtek. A III. századtól a királyság területe csökken, Ándhra az Iksváku, majd a Pallava dinasztia kezére kerül, a Dekkán nyugati felén is új helyi hatalmak emelkednek fel (pl. Ábhírák), Vidarbhában (Berar) pedig a IV. században a Vákátaka dinasztia kerül hatalomra.


Szómnáth: történelmi város Indiában, Gudzsarát állam délnyugati részén, ősi Siva-temploma híres zarándokhely. A templomot 1024/25-ben Mahmúd Ghazní kifosztotta, 1169-ben helyreállították, majd a XIII. század végi muzulmán támadások során elpusztult. Később sokszor újra lerombolták és újraépítették, legutóbb 1951-ben. A Mahábhárata leírása szerint Szómnáth volt a helyszíne a Jádava törzs lemészárlásának és Krisna halálának.


Uddzsain (szanszkrit Uddzsajiní): város India középső részén, a mai Madhja Pradés területén, a Sziprá folyó mellett. A Kr.e. VI–IV. századig az Avanti királyság, majd a Kr.e. III. században Asóka birodalmának egyik központja. Ptolemaiosz görög geográfus a Kr.u. II. században Odzéné néven említi. II. Csandra Gupta uralkodásától a Gupta birodalom egyik központja, majd a következő évszázadokban a Málava felett uralkodó dinasztiák székhelye. 1235-ben Iltutmis delhi szultán kifosztja. A városban található Mahákála templom a Siva-kultusz egyik legfontosabb központja Indiában.


Valabhí: jelentős indiai város az ókorban és a középkorban, Szaurástrában (mai Gudzsarát), a Cambay-öböl mellett, Bhávnagar kikötőjétől északnyugatra. Az V–VIII. században a Maitraka dinasztia székhelye, a klasszikus műveltség egyik központja, számos buddhista kolostorral. A VII. században két kínai utazó, Xuanzang és I-ching is meglátogatta, utóbbi szerint Valabhí hírneve vetekedett Nálandáéval. A hagyomány szerint itt rendezték meg a második dzsaina tanácskozást a VI. század elején, amelyen a dzsaina szentiratok korpusza részben elnyerte mai formáját. A város 780 után eltűnik az indiai történelemből. A mai Vala falu környékén számos réztáblára írt Maitraka feliratot és pecsétet találtak.


varna (szanszkrit, „rend, osztály”, szó szerinti jelentése „szín”): tágabb értelemben élőlények (istenek, emberek, állatok, növények) osztályozási egysége a hagyományos indiai kultúrában; a társadalomra vonatkoztatva olyan osztályokat jelöl, amelyeket a társadalmi funkciójuk különböztet meg egymástól, és amelyekbe az emberek születésüknél fogva tartoznak. A négy varnát először a Rigvéda egyik késői himnusza említi (RV 10.90), amely szerint a bráhmanák (papok, tanítók), a ksatriják (harcosok), a vaisják (gazdasági tevékenységet folytatók) és a súdrák (szolgák) a teremtéskor feláldozott és feldarabolt Purusa („ember, személy”) szájából, karjából, combjából, illetve lábából jöttek létre. Az Arthasásztra (Kr.e. III–Kr.u. III. század) pontosan meghatározza az egyes varnák feladatait: a bráhmanák tanulmányozzák és tanítsák a Védát, hajtsák végre az áldozati rítusokat saját maguk és mások részére, adjanak és fogadjanak el adományokat; a ksatriják tanulmányozzák a Védát, a bráhmanákkal hajtassanak végre áldozatokat a maguk számára, adjanak adományokat, értsenek a fegyverforgatáshoz és védelmezzék a többi osztály tagjait; a vaisják tanulmányozzák a Védát, a bráhmanákkal hajtassanak végre áldozatokat a maguk számára, foglalkozzanak állattenyésztéssel és kereskedelemmel; a súdrák szolgálják a felső három varnát, foglalkozhatnak kézművességgel, lehetnek színészek, mutatványosok. A felső három varna tagjait „kétszer születetteknek” (dvidzsa) is nevezik, mivel őket megilleti a szent zsinór felövezésének szertartása (upanayana), melyet követően a „második születésen” átesett, a civilizált világ részévé vált tanítvány a tanítómestertől (aki csak bráhmana lehet) megtanulja a Védákat. Sem a súdrák, sem a nők, sem a varnák alatt elhelyezkedő„érinthetetlenek” (csandálák), sem az egész varna-rendszeren kívüli idegenek (mléccshák, „barbárok”) nem tanulhatnak meg védikus szövegeket (mantrákat), és a nők kivételével nem vehetnek részt védikus szertartásokon.


Vákpatirádzsa (Kr.u. 700 körül): prákrit nyelven alkotó indiai költő, Jasóvarman kanaudzsi uralkodó udvarában élt. Gaudavahó című eposzában patrónusának a Gauda király felett aratott győzelmét örökítette meg.


Véngí: történelmi tájegység Kelet-Indiában, a Krisná és a Gódávarí torkolatvidékén, a mai Andhra Pradesh területén.


Vidarbha: történelmi tájegység Indiában, Avantitól délkeletre (a modern Berar).


Vidisá: jelentős indiai város az ókorban és a középkorban, Málvá területén (mai Bésznagar, Madhja Pradés), Dasárna (Kelet-Málvá) székhelye.


xiongnu (Hsiung-nu): nomád nép, amely a Kr.e. III. század végén törzsszövetséget alkot és több mint 500 éven át döntően befolyásolja Közép-Ázsia történelmét.


Xuanzang (Hsüan-tsang, szanszkrit nevén Móksadéva, 602–664): kínai buddhista szerzetes és utazó, buddhista művek fordítója szanszkritról kínaira. Indiai és közép-ázsiai utazásairól írt beszámolója bővelkedik az értékes részletekben, ezért rendkívül fontos forrás a történészek számára.

Fiatalon konfuciánus neveltetést kapott, de bátyja hatására áttért a buddhizmusra, és tanulmányozni kezdte a buddhista filozófiát. Mivel számos hibát és ellentmondást fedezett fel a szövegekben, elhatározta, hogy Indiába utazik, hogy eredeti nyelven ismerje meg a tanításokat. 629-ben indult útnak. Turfán, Kucsa, Taskent, Szamarkand érintésével, majd Baktrián és Gándhárán keresztül elérte Kasmírt. A Gangeszen lehajózott Mathurá környékére, majd kelet felé haladt, és 633-ba eljutott a buddhizmus szent földjére. Számos, a Buddha életével kapcsolatos szent helyet meglátogatott, és bejárta a szubkontinens keleti és nyugati partvidékét. Ideje nagy részét a nálandái kolostorban, a buddhista műveltség központjában töltötte, ahol tökéletesítette jártasságát a szanszkrit nyelvben illetve a buddhista és a többi indiai filozófiában. Harsa Vardhana király nagy tiszteletben részesítette, és segített neki a Kínába való visszatérés megszervezésében.

643-ban indult haza, és 645-ben érkezett meg a Tang birodalom székhelyére, ahol a császár ünnepélyesen fogadta, és felajánlott neki egy miniszteri állást, amit ő elhárított.

Élete hártalévő részét Xuanzang az Indiából magával hozott buddhista iratok fordításának szentelte, és bár a szövegeknek csak egy töredékét volt képes lefordítani, ezek között ott volt több a mahájána buddhizmus legfontosabb szentiratai közül. Xuanzang elsősorban a jógácsára (vidnyánaváda) iskola filozófiájával foglalkozott, és az ő, illetve tanítványa, Kuiji nevéhez fűződik a Weishi („Csak Tudat”) irányzat megalapítása Kínában, melyet a VII. század végén Xuanzang japán tanítványa, Dosho vezetett be Japánban.

Fordításai mellett Xuanzang megírta „A nagy Tang dinasztia nyugati területeiről szóló beszámoló”-t (Datang-Xiyu-Ji), amelyben részletesen leírja az utazásai során érintett vidékeket.

yuezhik (yüeh-chik, jüe-csik): ókori nép, királyaik kb. Kr.e. 128 és Kr.u. 450 között uralkodtak Baktriában és Észak-Indiában. Elsőként a kínai források említik őket a Kr.e. II. században, mint Kína északnyugati részén, Kanszu tartományban élő nomádokat. A Kr.e. II. század közepén nyugat felé vándorolnak a szintén nomád xiongnuk (hiung-nu, valószínűleg a későbbi hunok ősei) elől. A yuezhik Kr.e. 128 körül a források szerint az Oxus folyótól (Amu Darja) északra élnek. Baktriában véget vetetnek a görögök uralmának.

A Kusán dinasztiát a Bakrtiában uralkodó öt yuezhi törzsfő egyike alapította. A Kusán királyság délen és keleten India felé, északon pedig Közép-Ázsiában terjeszkedett. A Kr.u. III. századtól nyugaton a hatalmuk gyengült, 400 körül a Kidara dinasztia váltotta őket Gándhárában, a kidaritákat pedig 450 körül a hephtaliták hódították meg.

A yuezhi misszionáriusok fontos szerepet játszottak a buddhizmus kínai propagálásában, az indiai kultúra elterjedése Közép-Ázsiában pedig nagyban volt köszönhető a Kusán befolyásnak.


yuga: a világkorszak neve az indiai kozmológiákban. Négy egymást követő yuga (krita, tréta, dvápara, kali, nevüket az indiai kockajáték dobásairól kapták) alkot egy mahájugát („nagy juga”), 71 mahájuga egy manvantarát, 14 manvantara egy kalpát. Egy kalpa megfelel Brahmá isten egy nappalának (az éjszakája ugyanilyen hosszú). Brahmá most az ötvenegyedik évében jár.

A jugák közül a krita a leghosszabb (1728000 év), a többi egyre rövidebb (a kalijuga 432000 évig tart) és egyre inkább jellemző rájuk a dharma, vagyis a világrend hanyatlása. Jelenleg a kalijugában élünk, amely a hagyomány szerint Kr.e. 3102-ben kezdődött. A kalijuga végén a világ elpusztul, majd egy új teremtéssel elkezdődik egy újabb mahájuga. (Az hindu felfogás szerint isten nem megsemmisíti a világot és nem ex nihilo teremti meg újra, hanem elnyeli, majd pedig újra kibocsátja.)


zamíndár: a muzulmán hódítás utáni Indiában a föld (zamín) birtokosa vagy bérlője (dár). A szó pontos jelentése területenként és koronként változott. A Mughal korban a zamíndárok a kincstárnak fizetett fix összeg fejében beszedhették a földekről az adót; voltak közöttük helyi hatalmasságok is, akik így biztosították hatalmuk fenntartását. Bengálban öröklődő jogokkal bíró adóbeszedők voltak, akik megtarthatták a beszedett jövedelem tíz százalélát. A XVIII. században a brit kormányzat a földek tulajdonosaivá tette ezeket a zamíndárokat, így létrehozva egy fölbirtokos arisztokráciát Bengálban és Bihárban, amely 1947-ig létezett. India északi egyes részein (pl. Uttar Pradesh) a zamíndár a teljes tulajdonosi jögkörrel rendelkező fölbirtokost jelentett; máshol zamíndárok közösen birtokolták a falusi földeket. A Maráthák területein a zamíndár szót az öröklődő adóbeszedői tisztségre használták.