A magyar indológia története

(Lásd még: Az indológia-tanszék története!)

Indiából származó kulturális hatások már a tizenötödik század második fele óta kimutathatók a magyarországi latin és magyar irodalomban. Ide tartozik a buddhista eredetű hasonlat a gödörbe esett, sokfelől fenyegetett emberről, aki mégis kéjek után vágyódik, és más utalások Temesvári Pelbárt latinnyelvű prédikációiban. Barlám és Jozafát buddhista eredetű legendája a latinnyelvű Legenda Aureán keresztül a magyarba is eljutott. Az erdélyi szász Heltai Gáspár által németből fordított Ponciánus császár históriája (1571-4) szintén részben indiai eredetű mű. Ezek a legkorábbi elemek a közös keresztény európai kultúrkincs részei voltak, és nyugat-európai közvetítéssel érték el a magyar kultúrát. Az ország kora-újkori történelmi helyzetének következtében azonban a magyar kultúra nemcsak a nyugati hatásokra volt befogadó. Apafi Mihály erdélyi fejedelem íródeákja, Rozsnyai Dávid (1641-1718) Horologicum Turcicum címen a Pancsatantra című szanszkrit tanmesegyűjtemény pehlevi, arab és perzsa közvetítéssel készült török változatát, a Humájun-námét magyarította 1678 és 1682 között. Kultúránk európai irányultságból következően a legtöbb irodalmi hatás azonban mégis nyugati csatornákon át érte el irodalmunkat. Rozsnyai fordítása sokáig nem került be a magyar irodalmi köztudatba. Nyomtatásban először csak 1867-ben látott napvilágot, jóval azután, hogy a Pancsatantra héberből készített latin fordításának A' régi indusok böltselkedések, azaz: példákkal jó erköltsökre tanító könyvecske (1780/81) címen, és a fentemlített Humájun-náménak Bidpai és Lokman indiai históriái és költött beszédei (1783) címen francia közvetítő nyelven keresztül magyarra fordított változata megjelent.

Huszti György, az első magyar, akiről tudjuk, hogy Indiában járt. Utazásait és munkásságát Istvánffy Miklós, Bod Péter és a későbbi magyar irodalomkutatás is említi. Huszti török rabságban, a török sereg trombitásaként 1538-ben érte el a nyugat-indiai Gudzsarát partjait, és részt vett az Arab tenger felügyelete szempontjából kulcsfontosságú portugál bázis, Diu török ostromában. Utazásairól a magyarul pedig csak részleteiben megjelent Descriptio peregrinationis Georgii Huszthii (Starina, Zagreb, XIII, 1981) című latin nyelvű emlékiratában számol be. A jórészt a Dunántúlon tanult, és elmagyarosodott horvát családból származó emlékiratírót Juraj Hus néven a horvátok is magukénak vallják.

Huszti után majd két évszázadon át nincs írott forrás arról, hogy Magyarországról valaki is eljutott volna Indiába. 1731-ben a selmecbányai jezsuita Hausegger József (1700-1765) érkezett Indiába, és élt a mai Goában és a Malabár-parton egészen haláláig. Latin nyelvű leveleiben a portugál királynőnek számolt be Indiáról. Husztihoz hasonlóan kényszerből került dél-Indiába egy másik magyar, Krausz Jakab (c.1735-1787) is, akit peregrináló mesterlegényként rabolt el a Holland Kelet-Indiai Társaság, és katonának sorozott be. Krausz szintén levelekben írta le Dél-Indiát és Ceylont magyarországi családtagjainak.

Wáli István, miközben 1750 körül Leidenben folytatott tanulmányokat, megismerkedett néhány indiai diákkal. Wáli valamennyire tudott cigányul és az indiai diákoktól szerzett ismeretek alapján hasonlóságot vélt felfedezni az ind és a cigány nyelvek között. Wáli sohasem publikált, ám megfigyeléseit továbbadta, és ennek nyomában jelent meg a témában egy irás a bécsi Anzeigen 1776-os évfolyamában. (Vekerdi József: A magyarországi cigánykutatások története, Debrecen, 1982. pp. 1ff.) Elmélete az indoeurópai nyelvek rokonságáról megelőzött más ismertebb tudósokat, mint például Coeurdoux-t vagy William Jones-t.

Kőrösi Csoma sírköve Dardzsilingben

Kőrösi Csoma Sándor (1784-1842) munkássága mérföldkőnek számít a magyar indológia történetében. Keleti útjának célja az volt, hogy megtalálja a magyarok ázsiai őshazáját. A gyarmatosítók többségével ellentétben az ázsiai embereket barátainak tekintette, és távoli rokonainkat kereste közöttük. Vagyontalanul érkezett Indiába, és bár költségeit a britek állták, többnyire a helyiek életmódját követte. Több évet töltött Ladakhban, ahol a tibeti nyelvet tanulmányozta, majd több, mint egy évtizeden át Kalkuttában, a Királyi Ázsiai Társaságnál dolgozott. 1834-ben kiadta tibeti-angol szótárát és az első tibeti nyelvtant, és ezzel új tudományágat teremtett, a tibetisztikát. Ugyanakkor kutatásaival nagyban előremozdította a buddhizmus megismerését. Számos indiai nyelvet ismert. Ő volt az első magyar tudós, aki megtanult szanszkritul. Ő készítette elő kiadásra és látta el jegyzetekkel a Mahávjutpatti című szanszkrit-tibeti szójegyzéket. Útban Lhásza felé, Dardzsílingben hunyt el, anélkül, hogy őshaza-keresése sikerrel járt volna.

Magyarországon a szanszkrit nyelv tanulmányozása a XIX. században kezdődött. Budenz József és Brassai Sámuel közölt először közvetlen fordításokat szanszkrit nyelvből.

Az egyetemen 1873-ban megalapított Indoeurópai Nyelvtudományi Tanszéken mindig is fontos kutatási terület volt az indológia. Első professzora Mayr Aurél (1846-1915) volt, aki 1905-ig tanított itt. Szakterülete az ókori indiai jog volt: e témával kapcsolatos német nyelvű publikációi ma is tudományos értékkel bírnak. A fordítás területén Fiók Károly tanító végzett úttörő munkát. Szanszkrit eredetiből lefordította Kálidásza Abhidnyánasákuntala című drámáját (1887); a Mahábhárata két részletét (1885, 1889); és a Hitópadésát (1905). Drámafordítása megihlette Arany Jánost, aki saját fordításában is megírta a negyedik felvonást.





Schmidt József Mayr professzort Schmidt József (1868-1933) követte a tanszéken. Összehasonlító nyelvészeti előadásai híresek voltak alaposságukról és saját kutatásainak izgalmas bemutatásáról. A szanszkritológia mellett iráni tanulmányokkal és indoeurópai összehasonlító nyelvészettel foglalkozott.

Az 1920-as években számos ismeretterjesztő műve jelent meg: "Kálidásza élete és munkássága"; "Ázsia világossága: a Buddha élete és tanítása"; "Az óind epika"; "A szanszkrit irodalom története"; "Ind filozófia". Kiadott több fordítást is, így Kálidásza Málavikágnimitráját ("A király és a bajadér"), Súdraka Mriccshakatikáját ("Az agyagkocsika"), és a Pancsatantrát. Sajnálatos módon kiadatlan kéziratainak nagy részét később tűz pusztította el.

A XX. század elején mások is számos fordítást készítettek szanszkrit nyelvből. Napvilágot látott például a Bhagavadgítá több magyar változatban. 1913-ban megjelent a Nyugatban Rabindranath Tagore néhány verse, amelyeket Babits Mihály fordított. Mire az ind költő (1926-ban) Magyarországra látogatott, több mint 20 verse jelent meg nyelvünkön. Magyarországi látogatása és eredményes szanatóriumi kezelése emlékére Balatonfüreden fát ültetett, amely ma is él. Hazatérése után is kapcsolatban maradt magyar tudósokkal és művészekkel.


Baktay Ervin Baktay Ervin (1890-1963) kulcsszerepet játszott az ind kultúra magyarországi népszerűsítésében. Az 1920-as évektől számos könyvet adott ki, amelyek között említésre méltóak a Rámájana és a Mahábhárata eposzok feldolgozásai, valamint az indiai filozófiáról, vallásról és a jógáról írt könyvei. 1946-tól a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Múzeumban dolgozott, és egyetemi előadásokat tartott az indiai művészetről. India művészete című, 1958-ban megjelent könyve klasszikusnak számít.

A két ország között tovább erősítette a kapcsolatot Amrita Sher-Gil (1913-1941). A híres indiai festőnőnek, aki az indiai festészet új korszakát nyitotta meg, anyja magyar, apja indiai volt.

Stein Aurél

Az 1920-as években a Tanszék politikai okokból feloszlott, és 1948-ig nem folyt az egyetemen indológiai munka. Azonban erre az időszakra esik a híres orientalista, Stein Aurél (1862-1943) külföldi munkássága. Legjelentősebb filológiai munkája a Kalhana írta Rádzsataranginí kritikai kiadása volt. Azonban legértékesebbek az 1900 és 1916 között szervezett három belső-ázsiai expedíciójának eredményei. Ezek során nagy mennyiségű igen régi kéziratra bukkant (elsősorban a nyugat-kínai Tunhuangban), amelyek tanulmányozása máig is folyik. Munkásságáért brit lovagságban részesült. A Delhi Nemzeti Múzeum külön állítja ki az általa gyűjtött anyagot.