Szanszkrit anyagok

Az agyagkocsika (Mṛcchakaṭikā).

Részeg komédia (Mattavilāsaprahasana).

Részlet a Mahābhāratából. (A kockajáték)

Súdraka: Az agyagkocsika (Mṛcchakaṭikā)

Az agyagkocsika (Mṛcchakaṭikā) című színdarabot a prológus a legendás Súdraka (Śūdraka) királynak tulajdonítja. Ha valóban létezett, Súdraka talán az i.e. 2. században élt, a darab azonban minden valószínűség szerint később keletkezett, és több évszázadon keresztül formálódott. Legkorábbi rétegei az i.sz. 3–4. századból valók, majd a darabot valamikor a hetedik század környékén átdolgozták, míg végül a 10–12. századra elnyerte ma ismert, tíz felvonásos formáját.

A darab műfaja prakaraṇa, melynek főbb jellemzői a következők: a történetetszövésben az író a saját képzeletésre hagyatkozik; a szereplők nem a királyi udvarhoz köthetők, mint a nāṭakában, hanem sokkal inkább egy városhoz; a férfi főszereplő (nāyaka) lehet pl. brāhmaṇa vagy kereskedő vagy miniszter, a hősnő pedig lehet tisztes úrinő vagy hetéra is; rajtuk kívül számos társadalmi csoport képviselteti magát (urak és szolgák, rablók és rendőrök, szerzetesek és életművészek, stb.). A prakaraṇában az erotikus (śṛṅgāra) esztétikai minőség (rasa, „íz”) dominál, de mellette jelen van a hősies (vīra) és a komikus (hāsya) is.

Az agyagkocsika cselekményének fő szála a Csárudatta (Cārudatta), egy nagylelkűsége miatt elszegényedett bráhmana kereskedő, és Vaszantaszéná (Vasantasenā), egy gyönyörű, gazdag és jószívű hetéra szerelme. A darab elején a vidūṣaka Maitréja (Maitreya), Csárudatta barátja felidézi a régi szép napokat, amikor még gazdagok voltak. Közben Szanszthánaka (Saṃsthānaka), a király gonosz sógora szerelmével üldözi Vaszantaszénát, aki bemenekül Csárudatta házába. A hetéra fél, hogy kirabolják a hazafelé vezető úton, és megkéri Csárudattát, hadd hagyhassa nála megőrzésre az ékszereit (ez egyben jó ürügy lesz a viszontlátásra is). A második felvonásban Vaszantaszéná bevallja szolgálójának, Madanikának a Csárudatta iránt érzett szerelmét. Közben a kaszinó tulajdonosa üldözőbe vesz egy masszőrt, aki vesztett a szerencsejátékon. A masszőr Vaszantaszénánál keres menedéket, aki, megtudva, hogy Csárudatta alkalmazásában állt, nagylelkűen kifizeti a tartozását, ő pedig elhatározza, hogy buddhista szerzetesnek áll.

A harmadik felvonást teljes egészében idézzük, benne Vaszantaszéná ékszereit Sarvilaka (Śarvilaka), a mesterségét művészi szinten űző tolvaj ellopja Csárudatta házából, hogy kiváltsa velük szerelmét, Vaszantaszéná szolgálóját. Csárudatta nagylelkű felesége egyetlen megmaradt nyakláncát ajánlja fel az elrabolt ékszerek helyett. Csárudatta Maitréját küldi a hetérához a nyaklánccal. A következő felvonásban Madaniká felismeri a lopott ékszereket, és tanácsára Sarvilaka úgy tesz, mintha Csárudatta küldte volna őket vissza a hetérának. Bár Vaszantaszéná tudja, mi történt valójában (mivel kihallgatta a szerelmesek beszélgetését), mégis nagylelkűen Sarvilakának adja Madanikát. Sarvilaka barátját, Árjakát (Āryaka) börtönbe veti a gonosz király, mert egy jóslat szerint Árjaka uralkodni fog. Sarvilaka csatlakozik a lázadókhoz, hogy kiszabadítsák Árjakát. Közben megérkezik Maitréja a nyaklánccal Vaszantaszénához, amit a hetéra elfogad, csak hogy ürügyet szerezzen egy esti látogatásra Csárudattánál. Este aztán minden kiderül, mindenki boldog, és egy kapóra jött viharnak köszönhetően Vaszantaszéná szerelménél töltheti az éjszakát.

Reggel a hetéra későn ébred, és egy üzenet várja Csárudattától, hogy menjen utána kocsin a ligetbe. Vaszantaszéná sikertelenül próbálja visszaadni a nyakláncot Csárudatta feleségének, és végül belerakja összes ékszerét Csárudatta kisfiának agyagkocsikájába, miután a gyerek nagyon el van keseredve, hogy nem jutott neki aranykocsika. Vaszantaszéná tévedésből a gonosz Szanszthánaka kocsijába ül be, míg a Csárudatta által küldött kocsiba a szökésben lévő Árjaka ül be észrevétlen. A ligetbe érkező kocsiban őt találja Csárudatta, aki Árjakát segítendő azt tanácsolja neki, hogy folytassa csak ő kocsiján a menekülést. Szanszthánaka viszont legnagyobb meglepetésére Vaszantaszénát találja a ligetbe érkező kocsijában, de amikor megtudja, hogy nem hozzá, hanem Csárudattához jött, addig fojtogatja, amíg a hetéra elveszti az eszméletét. Szanszthánaka elhatározza, hogy megvádolja Csárudattát Vaszantaszéná meggyilkolásával.

Csárudattát a bíróság elé idézik. Maitréja úton van Vaszantaszénához, hogy visszaadja a Csárudatta kisfiának adott ékszereit, amikor hírét veszi az eseményeknek. A bíróságra rohan, ahol olyan hévvel kel ki a vádakkal szemben, hogy elejti Vaszantaszéná ékszereit: a tény, hogy ezek nála voltak, csak súlyosbítja Csárudatta helyzetét, akit végül halálra ítélnek. Közben a masszőrből lett buddhista szerzetes a parkban szárítgatja a ruháját, amikor a levelek alatt felfedezi Vaszantaszénát, és magához téríti. Az utolsó felvonásban a szerzetes és a hetéra még éppen időben érkeznek a kivégzés helyszínére, hogy megmentsék Csárudattát. A végén Sarvilaka is megérkezik a hírrel, hogy megölték a gonosz királyt és Árjaka lett az új uralkodó, aki Csárudattát egy országrész urává tette, Vaszantaszénát pedig felszabadította foglalkozása alól, így feleségül mehet Csárudattához.

HARMADIK FELVONÁS: AZ ÉJJELI BETÖRÉS

ELSŐ JELENET: CSÁRUDATTA HÁZA ELŐTT.
CSÁRUDATTA SZOLGÁJA.

SZOLGA: Jó ideje, hogy az érdemes Csárudatta elment egy hangversenyre. Már elmúlt éjfél is és ő még mindig nincs otthon. Az előcsarnokba megyek szunyókálni. (Így tesz.)

MÁSODIK JELENET: A HÁZ ELŐTT, MAJD A HÁZBAN.
CSÁRUDATTA, MAJTRÉJA, A SZOLGA.

CSÁRUDATTA (fellép Majtréja kíséretében): Mily gyönyörűen énekelt Rébhila mester! Mily gyönyörű hangszer a lant! A vágyakozónak szíve szerint való barát, találka előtt a legjobb időtöltés, egymástól távol levő szerelmeseknek a legkedvesebb vígasztatás, az együtt lévőknek gyönyörűségét fokozó öröm!
MAJTRÉJA: Ugyan menjünk már haza!
CSÁRUDATTA: Mily gyönyörűen énekelt Rébhila mester!
MAJTRÉJA: Nem mondhatnám! Mindíg nevetnem kell, ha egy nőt szanszkritul beszélni vagy egy férfit magas hangon énekelni hallok. A szanszkritul beszélő nő úgy szuszakol, mint egy tehén, akinek kötelet húztak át az orrán. A magas hangon éneklő férfi pedig olyan, mint egy vén házi pap, akinek erőtlen gajdolását lehetetlenség megérteni.
CSÁRUDATTA: Nincs igazad, barátom! Igazán gyönyörűen énekelt Rébhila mester! Éneke szép volt, édes, összhangzatos, világos, kifejező, bájos, elragadó! Szinte azt hihette az ember, hogy egy férfiruhába öltözött nő énekel.
MAJTRÉJA: Menjünk már aludni, barátom! Már a kutyák is édesdeden szunnyadoznak az utak mellett az árkokban. (Maga elé néz.) Ime, barátom, a magasztos hold is nyugovóra tér s alászáll mennyei trónusáról.
CSÁRUDATTA: Igen, már a magasztos hold is lenyugszik s helyet enged a homálynak. Csak sarlójának vége látszik még. Mintha egy vízbe merült erdei elefánt agyarának a hegye volna.
MAJTRÉJA: Itthon vagyunk! Hej, Vardhamánaka, nyisd ki a kaput!
SZOLGA: Majtréja tisztelendő úr hangja! Megjött hát az érdemes Csárudatta! Kinyitom a kaput. (Megteszi.) Üdvözöllek uram! Téged is, Majtréja! Az ágy meg van vetve. Pihenjetek le uraim! MIND A KETTEN (belépnek és leülnek).
MAJTRÉJA: Költsd fel Radanikát, Vardhamánaka, hogy megmossa lábainkat!
CSÁRUDATTA (sajnálkozva): Ne költsetek fel alvókat!
SZOLGA: Én majd vizet hozok, tisztelendő uram, te meg mosd meg urunk lábait!
MAJTRÉJA (dühösen): Nézd csak, barátom, mit akar ez a szajha fattya! Velem, egy bráhmanával, akarna lábat mosatni!
CSÁRUDATTA: Hozz hát vizet te, Majtréja barátom! Vardhamánaka pedig mossa meg a lábaimat!
SZOLGA: Hozz hát vizet, tiszteletre méltó Majtréja!
MAJTRÉJA (vizet hoz).
SZOLGA (megmossa Csárudatta lábait és menni készül).
CSÁRUDATTA (a szolgához): Adj lábvizet a bráhmanának is!
MAJTRÉJA: Kell is nekem lábvíz! Mindig a földön hempergek, mint a megvert szamár.
SZOLGA: Mégis csak bráhmana vagy, tisztelendő uram!
MAJTRÉJA: Olyan bráhmana vagyok én, mint amilyen kígyó a gőte.
SZOLGA: Akkor is megmosom a lábaidat, tisztelendő uram! (Megteszi.) Most pedig vedd át azt az ékszert, amelynek nappal nálam kell lennie, éjjel nálad! (Átadja az ékszert és eltávozik.)
MAJTRÉJA (átveszi az ékszert): Hát ez még mindíg itt van! Hát nem akad az egész városban egy éjjeli betörő, aki ezt az átkozott holmit ellopná? Kiteszem az udvar közepére, barátom!
CSÁRUDATTA: Ki akarod tenni — csak azért, mert egy bajadér viseli? Ugyan, ugyan! Vedd csak magadhoz, bráhmana! Holnap visszaadjuk neki. (Félálomban ismétli az utolsó szavakat.) … visszaadjuk neki.
MAJTRÉJA: Alszol már, uram?
CSÁRUDATTA: Már majdnem alszom. (Elalszik.)
MAJTRÉJA: Aludjunk hát! (Elalszik.)

HARMADIK JELENET: CSÁRUDATTA HÁZA ELŐTT, MAJD A HÁZBAN.
AZ ELŐBBIEK, SARVILAKA, RADANIKÁ.

SARVILAKA (fellép): Tudásom hatalmával és kezem erejével akkora lyukat kell vágnom a falba, hogy könnyen átférhessek és bemászhassam. (Az égre pillant, örömmel.) A magasztos hold lenyugvóban van. A sűrű éji homály anyaként takar be sötét leplével engem, a páratlan hőst, aki most el van szánva rá, hogy idegen házba betörjön. Az emberek persze hitványságnak tartják, hogy ügyesség és erő a vakon bizakodók álmát kihasználja, s tolvajlásnak veszik, nem hősiességnek. De független életmód, még ha nem kifogástalan is, többet ér a szolgai függésnél. Munkára fel tehát! Az első kérdés tehát, hol törjem át a falat. (A falat tapogatva.) A fal itt a folytonos napsütés ellen vízzel volt locsolva és salétrommal van belepve, tehát omlatag. Itt egy egérlyuk is van. Derék! Sikerülni fog a dolog! Kárttikéja isten segíti a katonákat és a rablókat. Lássuk most, milyen módon vágjuk a lyukat! A tudomány arra tanít, hogy égetett téglákat ki kell húzni, nyers téglákat összetörni, vályogtéglákat meglocsolni, fafalakat széthasítani. Itt égetett téglák vannak. Ezeket tehát ki kell húzni! Már most milyen alakú legyen a lyuk? A lyuk általában lehet olyan, mint a kinyílt lótusz-virág, vagy mint a nap tányéra, vagy mint a hold sarlója, vagy mint a gamós kereszt (szvasztika), vagy mint a vizes korsó. Ebben az égetett téglában, azt hiszem, egy vizes korsó igen mutatós lesz. Ilyet csinálok tehát. Dicsőség Kárttikéja istennek! De dicsőség annak a nagy bűvészmesternek is, aki nekem, legjobb tanítványának, ezt a varázskenőcsöt adta megelégedése jeléül! Ha ezzel bekenem magamat, nem látnak meg az őrök és a fegyver nem üthet sebet a testemen. (Bekeni magát.) Ó jaj, elfelejtettem mérőzsinórt hozni! (Gondolkozva.) Ni ez a szent zsinór, szabad születésem jelvénye, lesz a mérőzsinór! Ilyen szent zsinór igen jó szolgálatot tesz a bráhmanának, főképpen olyannak, aminő én vagyok. Az ember kimérheti vele a falon munkája útját, lehúzhatja vele az ékszerszekrényeket, kötelékül is használhatja, ha rovar vagy kígyó megsebzi. A lyuk ki van mérve. Kezdjünk most a vágáshoz! (Dolgozik; odapillantva.) Még csak egy réteget kell eltávolítani. Ó jaj, kígyó mart meg! (A szent zsinórral körülkötözi az ujját; elalél, majd magához tér.) Megint jól vagyok! Folytassuk a munkát. (Maga elé néz.) Ej, mécses ég belül! Mindegy! A lyuk készen van, bújjunk át rajta! De nem, előbb betolom ezt a bábot! (Megteszi.) Minden csöndes! Dicsőség Kárttikéjának! (Bemászik és szétnéz.) Hah, két alvó férfi! Sebaj! Biztonság kedvéért kinyitom az ajtót. Hogy nyikorog! Víz kellene! Hol lehet itt víz? (Szétnéz, megpillantja a korsót s óvatosan vizet önt ki belőle.) Így, ez megvolna! (Hátrafelé megy s kinyitja az ajtót.) Így, ez is megvan! Lássuk most, igazán alusznak-e ezek itt vagy csak tettetik magukat! (Ráijeszt az alvókra s nézi őket.) Minden bizonnyal mélyen alusznak. Ha tettetnék magukat, a szemükbe eső lámpafényt nem tudnák elviselni. (Alaposan szemügyre vesz mindent.) Micsoda? Itt dobok, ott lant, emitt fuvolák, amott könyvek! Hát egy táncmester házába jutottam? Pedig milyen bizalomgerjesztő e háznak külseje! De vajjon csakugyan szegény-e a gazdája vagy csak elásta a pénzét, mert királytól és tolvajtól félti? Ha el van ásva a pénz, majd előkerítem. Varázs-magvakat szórok el. Ha felszöknek, kincs van alattuk. (Megteszi.) Sajna, sehol sem szöknek föl. Nincs itt semmi! Menjünk hát!
MAJTRÉJA (álmában): Hej, Csárudatta barátom! Egy betörő kiásta a falat. Vedd magadhoz az ékszert, uram!
SARVILAKA: Ez alighanem észrevette, hogy behatoltam, s szegénysége tudatában kigúnyol engem. Megöljem érte? Vagy talán csak álmában beszél? (Oda néz.) Ni, mi az ott? Rongyos fürdőruhában tündöklő drágaköves ékszer!
MAJTRÉJA (álmában): Hej, barátom, kérve kérlek, teljesítsd egy szent marhának, egy bráhmanának az óhajtását s vedd magadhoz ezt az ékszert!
SARVILAKA: Szívesen! Egy szent marhának, egy bráhmanának az óhajtását teljesíteni kell. Add ide hát! (Az ékszer után nyúl.) Megálljunk, oltsuk el előbb a mécsest! (Eloltja a mécsest.) Mily homályba borult a ház! Vagy inkább: mily homályba süllyedt egy bráhmana család, az én családom! Én, egy oly apának a fia, aki az egész szentírásban járatos és adományt nem fogad el, én, Sarvilaka bráhmana, büntetendő cselekedetre adtam a fejemet — egy bajadér miatt! Eh, most már mindegy! Teljesítsük a bráhmana kívánságát! (Újra az ékszer után nyúl.)
MAJTRÉJA: Milyen hideg a kezed!
SARVILAKA: Micsoda vigyázatlanság! Hónom alá dugom a kezemet. (Megmelegíti a balját s újra kinyújtja.)
MAJTRÉJA (álmában): Elvetted már?
SARVILAKA: Meg kell tennem a kedvét. Igen, a kezemben van már!
MAJTRÉJA (álmában): Most már nyugodtan alszom — mint kereskedő, aki minden portékáján túladott.
SARVILAKA: Aludjál, nagy bráhmana, aludjál száz esztendeig! Most menjünk Vaszantaszéná házába kedvesemet kiváltani! (Körüljár és szétnéz.) Hah, léptek zaja! Csak nem az őrök? Különben törődöm is én velük — én, Sarvilaka! RADANIKÁ (fellép): Ki motoz itt?
SARVILAKA (le akarja szúrni Radanikát): Csak egy nő? Akkor megyek! (El.)

NEGYEDIK JELENET: CSÁRUDATTA HÁZÁBAN.
RADANIKÁ, CSÁRUDATTA, MAJTRÉJA.

RADANIKÁ (reszketve): Jaj, jaj! A fal ki van vágva! Itt tolvaj járt! Felköltöm Majtréját. (Hozzálép.) Ébredj, tisztelendő uram, ébredj! Egy tolvaj lyukat vágott a falba!
MAJTRÉJA (felriad): Mi az, szajha fattya, mit fecsegsz? Egy lyuk tolvajt vágott a falba?
RADANIKÁ: Ne tréfálj, szerencsétlen! Nem látod azt a lyukat ott? Akkora, mint egy ajtó!
MAJTRÉJA: Mit beszélsz, szajha fattya? Akkora lyuk, mint egy ajtó?! (Odanéz.) Tyű, barátom! Ébredj, Csárudatta, ébredj! Egy tolvaj lyukat vágott a falba!
SÁRUDATTA (felébred): Bánom is én? Nem tudsz jobb tréfát?
MAJTRÉJA: Nem tréfa ez, uram! Nézz csak oda!
CSÁRUDATTA: Az ám! Jókora lyuk! S hozzá milyen csinos! Hiába, még ilyenféle dologban is van művészet!
MAJTRÉJA: Lehet, hogy művész vágta a lyukat, de bizonyos, hogy idegen volt. Mert mindenki tudja a városban, hogy házunk szegény.
CSÁRUDATTA: Bizonyosan úgy lesz. Házunk láttára, amely kívülről még mutatós, bizalomra gerjedt az istenadta, sokáig bajlódott a fal áttörésével s utoljára üres kézzel távozott szegény feje.
MAJTRÉJA: Micsoda?! Csak nem sajnálod azt a gazfickót? Persze azt gondolta a semmirekellő, hogy olyan szép nagy házban csak akad néhány gyöngyszem vagy aranyékszer. (Hirtelen észbekap, nyugtalanul magában.) De hol is van a rám bízott ékszer? (Gondolkozik, majd megkönnyebbülve fönnhangon.) Mégis csak jól csináltam, hogy átadtam neked azt az ékszert! Különben csakugyan elvitte volna a szajha fattya.
CSÁRUDATTA: Átadtad nekem az ékszert? Mikor?
MAJTRÉJA: Hát az éjjel! (Töprengve.) Vagy csak álmodtam?
CSÁRUDATTA: Minden bizonnyal! Az ékszert csakugyan ellopta valaki. Sebaj: legalább nem távozott üres kézzel.
MAJTRÉJA: Sebaj?! Hogy-hogy?! Hiszen az az ékszer letét volt!
CSÁRUDATTA: Letét?! (Rémülten észbekap.) Ó jaj, micsoda szörnyű szerencsétlenség! (Kezeit tördeli.) Micsoda felelősség!
MAJTRÉJA: Térj magadhoz, uram! Semmiért sem vagy felelős. Ki tehet róla, hogy ellopták az ékszert?
CSÁRUDATTA (összeszedve magát): De ki hiszi el, barátom, hogy ellopták? Mindenki gyanakodni fog rám. Mert a szürke szegénység mindig gyanús a világon. Ó jaj, barátom! A sors eddig csak vagyonomat vette el. Most szeplőtelen híremet is be akarja szennyezni.
MAJTRÉJA: Én egyszerűen letagadnék mindent. Ki adott nekem valamit? Ki vett át valamit? Ki a tanú?
CSÁRUDATTA : Hazugságot vegyek az ajkamra ? Inkább összekoldulom a kártérítést. A hazugság megsemmisítené önbecsülésemet. Nem fogok hazudni.
RADANIKÁ: Átmegyek a háziasszonyhoz s elmondom neki a dolgot. (El.)

ÖTÖDIK JELENET: CSÁRUDATTA NEJÉNEK SZOBÁJÁBAN.
CSÁRUDATTA NEJE, RADANIKÁ.

CSÁRUDATTA NEJE (izgatottan): Csakugyan semmi baja érdemes férjemnek és Majtréja tisztelendő úrnak?
RADANIKÁ: Semmi bajuk, úrnőm! Csak a bajadér ékszere tűnt el.
CSÁRUDATTA NEJE (magánkívül): S még azt mondod, Radaniká, hogy semmi baj! Jobb volna, ha férjem testi épségében szenvedett volna kárt, mint jó hírében. Mert mindenki azt fogja mondani a városban, hogy férjem elsikkasztotta az ékszert. Hatalmas végzet! Úgy játszadozol a szegény halandókkal, mint a lótusz levelén reszkető vízcseppekkel! (Sóhajtva felpillant.) Itt van még egy gyöngyfűzér — hozományomnak végső maradványa! De férjem, tartok tőle, sokkal önérzetesebb, semhogy elfogadná. (Gondolkozva.) Hívd ide Majtréja tisztelendő urat, Radaniká!
RADANIKÁ: Amint parancsolod, asszonyom! (Majtréjához megy.) A háziasszony hívat, tisztelendő uram!
MAJTRÉJA: Merre van?
RADANIKÁ: Ott áll. Menj közelebb!
MAJTRÉJA (odalép): Üdvözöllek, asszonyom!
CSÁRUDATTA NEJE: Üdvözöllek, uram! Ma az ékszerek ünnepének napja van. Ilyenkor mindenkinek kötelessége tehetségéhez képest egy bráhmanáról megemlékezni. Én még nem adtam ajándékot. Vedd hát ezt a gyöngyfűzért, uram! (Átadja.)
MAJTRÉJA (elbámulva): Ejha, ez aztán a nagylelkűség! Köszönet, asszonyom! Megyek a dolgot kedves barátommal közölni. (El.)
CSÁRUDATTA NEJE: Csak okosan, tisztelendő uram! (El.)

HATODIK JELENET: CSÁRUDATTA HÁLÓSZOBÁJÁBAN.
CSÁRUDATTA, MAJTRÉJA.

CSÁRUDATTA: Sokáig elmarad Majtréja! Csak valami ügyetlenséget ne kövessen el együgyűségében! Ott jő végre! Majtréja!
MAJTRÉJA (hozzálép): Itt vagyok. Vedd ezt! (Mutatja a gyöngyfűzért.)
CSÁRUDATTA: Mi ez?
MAJTRÉJA: Ez? Annak a gyümölcse, hogy ily derék feleséget vettél.
CSÁRUDATTA: Hogyan? A feleségem könyörült meg rajtam? Ó jaj, most vagyok csak igazán szegény! Mert aki felesége vagyonára van utalva, az voltaképpen asszony s a felesége férfi. Menj, Majtréja, ezzel a gyöngyfűzérrel mindjárt Vaszantaszéná színe elé s mondd neki nevemben: „Azt a bizonyos ékszert abban a hiszemben, hogy a miénk, eljátszottuk. Fogadd érte kárpótlásul ezt a gyöngyfüzért!"
MAJTRÉJA: Olyan nincs! Azért az olcsó ékszerért, amelyet különben is elloptak s amelyből nem ettünk és nem ittunk, ilyen remek gyöngyfűzért akarsz adni, amely mind a négy tenger ékessége?!
CSÁRUDATTA: Ne beszélj így, barátom! Ez legyen az ő jutalma azért, hogy annyira megbízott bennünk! Addig vissza ne jöjj, barátom, míg rá nem tukmáltad!
MAJTRÉJA (leverten): Most aztán igazán semmid sincs, szegény barátom!
CSÁRUDATTA: Dehogy nincs, barátom! Ha vagyonom elveszett is, megmaradt a feleségem s megmaradtál te, jóban-rosszban hű barátom. S nem veszett el az, amit oly nehéz a szegénységben megőrizni: becsületem. Menj hát, barátom! (Schmidt József fordítása)

Vissza a tetejére!

Mahendravikramavarman: Részeg komédia (Mattavilāsaprahasana)

Az egy felvonásos komédia (prahaszana) szerzője Mahéndravarman, 7. századi Pallava uralkodó. A darab cselekménye röviden a következő: Szatjaszóma, a saiva vezeklő partnerével, Dévaszómával épp egy kocsmából lépnek ki, mindketten meglehetősen illuminált állapotban. Szatjaszóma még kedvese nevére sem emlékszik pontosan, amivel meg is sérti őt, de amikor bűntudatból elhatározza, hogy felhagy az ivással, Dévaszómá maga kérleli, hogy ne szegje meg eme nemes fogadalmát. Szatjaszóma egyetért, és együtt dicsérik Sivát, aki követőinek előírta az alkohol és a szép nők élvezetét, mint a megváltáshoz vezető utat. Szatjaszóma rámutat, mennyire nevetségesek a buddhisták, akik azt hiszik, hogy azkézissel és önmegtartóztatással lehet eljutni a végső boldogsághoz. Hogy borral tisztítsák meg a buddhisták emlegetésével beszennyezett nyelvüket, a két saiva ismét egy kocsma felé veszi az irányt. Útközben leírják Kánycsípuram városának szépségeit és a borospincét is, mint a szent szertartások helyszínét:

VEZEKLŐ: Ah, micsoda virágzó város Kánycsípuram! A dobok hangját az eget karcoló paloták tetején pihenő felhők moraja fűszerezi, a virágbazárról példát vehetne a részegítő tavasz, szebbnél-szebb lányok ékszereinek csilingelése a virágnyilas Szerelemisten győzelmét hirdeti. Mi több, Fölülmúlhatatlan, végtelen, páratlan gyönyör, mit felleltek a lét kulcsát ismerő bölcsek – az itt mind megvan, híja nélkül; s mily furcsa! Érzéki csakugyan, sőt, élvezhető is! DEVASZÓMÁ: Uram! Kánycsí oly ellenálhatatlanul édes, mint Váruní, a bor istenaszszonya! VEZEKLŐ: Kedvesem! Nézd, nézd! Ez a borospince még az áldozati terület fenségét is felülmúlja! A cégéroszlop az áldozókaró, a bor a szóma, a kocsmázók az áldozópapok, a boroskupák az áldozati kelyhek, a csemegének kirakott rablóhús az áldozati étek, a részegek csacsogása az igék, énekük a himnuszok, a csávák a merőkanalak, szomjuk az áldozatot elnyelő tűz és a kocsmáros az áldozat mecénása. DEVASZÓMÁ: És az itt kapott alamizsna lesz a Rudrának szánt felajánlás! VEZEKLŐ: Ah, igazi látnivaló a részegek játékos tánca! Hogy követik tagjaikkal a dob ritmusát! Hogy gesztikulálnak, üvöltöznek, grimaszolnak! Hogy emelgetik egyik kezükkel ruhájuk szárát, amint egy pillanatra elvesztik az ütemet, amikor lecsúszó nadrágjuk után kapnak! És hogy himbálják ide-oda nyakláncaikat! DEVASZÓMÁ: Ah, igazi műértő a mester! VEZEKLŐ: Ahogy az áldott Várunít kupákba töltik, minden ékszert megszégyenít. Kibékíti a haragos társakat, bátorságot önt a fiatalokba, életet lehel a szerelembe. Mit mondhatnánk még? Hazugság az, mit állítanak, hogy a Háromszemű Siva tekintetének tüze emésztette halálra a szerelem istenét. Hát nem inkább úgy eshetett, hogy aszkézisének tüzétől megolvadt s mint olaj, ó kedvesem, azóta is táplálja szívünk heves vágyát? DEVASZÓMÁ: Nagyuram! Valóban így eshetett! Hiszen az Úr a világ javát akarja szüntelenül, és nem a pusztulását! (…)

Mikor Szatjaszóma meg akarja tölteni a kocsmában kapott alamizsnával (hús és bor) a koponyából készült koldulócsészéjét, sehol sem találja azt. A párocska elindul a csésze keresésére. Nágaszéna, a buddhista szerzetes épp arra jár:

(Színre lép a buddhista SZERZETES, kezében alamizsnás csészével.) SZERZETES: Ah, minden háznál nagyobb bőkezűséggel fogadott testvérünk, Dhanadásza céhmester és ellátott ezzel a tetemes mennyiségű, ízletes, illatos, gyönyörű színű étellel — hal, meg mindenféle hús. Most pedig egyenest a királyi kolostorba tartok. (Kör¬bejárkál, magában:) Ó, mily kegyes volt az áldott Tathágata Buddha a szerzetesrendhez, mikor előírta, hogy kúriákban lakjunk, kényelmesen megágyazott fekvőhelyeken aludjunk, délelőtt együnk, délután zamatos italokat fogyasszunk, az öt illatos fűszerrel kevert bételt rágjuk, és kényelmes ruhákat viseljünk! Ám hogyhogy nem írta elő a nők és a szeszesitalok élvezését? Lehetetlen, hogy a mindentudónak pont ez elkerülte volna a figyelmét… Meg vagyok győződve róla, hogy azok a vénséges, életunt fráterek, féltékenykedve miránk, ifjú szerzetesekre, eltüntették a szentiratokból a nőkre és borra vonatkozó előírásokat. Bárcsak rálelnék a valódi, teljes kánonra! Akkor aztán világgá kürtölhetném a Buddha teljes kinyilatkoztatását! Micsoda jámbor tett lenne ez a gyülekezet iránt! (körbejárkál) DEVASZÓMÁ: Uram! Nézd, nézd! Ott megy egy veres csuhás a főúton! Bár jóravaló emberek közt jár, fülét-farkát behúzva ide-oda pillant, és úgy szaporázza lépteit, mintha félne valamitől. VEZEKLŐ: Jól mondod, kedvesem! És mintha szorongatna valamit a csuhája alatt! DEVASZÓMÁ: Uram! Álljuk útját és tudakoljuk meg mi az! VEZEKLŐ: Helyes, asszony! (Megközelíti.) Hé, fráter, állj meg! SZERZETES: Ki szól hozzám? (Megfordul és meglátja a vezeklőt.) Hopp! Hiszen ez az a gazember koponyacsészés, aki a Magányos Mangófa templomában tanyázik! Én ugyan nem leszek részeg viccek célpontja! (tovasiet) VEZEKLŐ: Hohó, kedvesem! Megvan a koponyacsésze! Meglátott, megijedt és elfu¬tott! Világos, hogy ő a tolvaj! (Gyorsan beéri és útját állja.) No, gazfickó! Most hova futsz? SZERZETES: Koponyacsészés testvérem! Micsoda dolog ez? (magában:) Hűha! Micsoda szemrevaló húgocska! VEZEKLŐ: Üdv, fráter! Hadd lássam, mit szorongatsz ott a csuhád alatt? SZERZETES: Nincs itt semmi látnivaló. Ez csak az alamizsnás csészém. VEZEKLŐ: Én is pont azt akarom látni! SZERZETES: Ó, ne kérd ezt tőlem testvér! Hisz ezt rejtve kell tartani. VEZEKLŐ: Bizonyára ezért írta elő a Buddha nektek, hogy bő csuhában járjatok! Hogy el tudjatok rejteni dolgokat! SZERZETES: De ez az igazság! VEZEKLŐ: A burkolt igazság! De én az abszolút igazságot akarom hallani! SZERZETES: Elég a tréfából! Mindjárt dél van és vége a koldulásnak. Már itt sem vagyok. (elindul) VEZEKLŐ: Hé, gazfickó! Hova mégy? Add ide a koponyacsészémet! (Megragadja a csuha szegélyét.) SZERZETES: Buddha, ne hagyj el! VEZEKLŐ: Inkább Kharapatához kéne fohászkodnod, hisz ő írta a Tolvajlás Tankönyvét! Bár meglehet, hogy a Buddha még Kharapatánál is nagyobb szakértője a témának. S hogy miért? A papok szeme láttára fosztotta ki az upanisadokat s a Mahábháratát, majd itt-ott, ezt-azt megmásítva, előadta mint saját tanát. SZERZETES: Bűneid leljenek feloldozást! Bűneid leljenek feloldozást! VEZEKLŐ: Egy ilyen erényes életű vezeklőnek, mint nekem, minden bizonnyal feloldozást nyernek. DEVASZÓMÁ: Uram! Kissé fáradtnak tűnsz. Nem lesz könnyű ettől visszaszerezni a koponyacsészét. Igyál egy keveset ebből a tehénszarvból, hogy megújult erővel folytathasd a vitát. VEZEKLŐ: Úgy legyen! (Devaszómá megitatja a Vezeklőt.) VEZEKLŐ (miután ivott): Kedvesem! Csillapítsd te is fáradtságodat! DEVASZÓMÁ: Úgy legyen, uram! (Iszik.) VEZEKLŐ: Dacára annak, hogy ez a fickó meglopott minket, tanunk azt mondja, hogy osszuk meg amink van. Add hát a mesternek a maradékot! DEVASZÓMÁ: Ahogy parancsolod! Tessék uram! SZERZETES (magában): Hah, micsoda váratlan szerencse! Már csak annyi kellene, hogy meg ne lássanak az emberek… (hangosan) Jóasszony, ne, ne kínálj! Nekünk ezt nem szabad… (közben ajkát nyalogatja) DEVASZÓMÁ: Menj a pokolba! Hol lesz máskor ilyen szerencséd? VEZEKLŐ: Kedvesem! Összefut a nyál a szájában, és akarata ellenére beszél. SZERZETERS: Hát még most sincs benned részvét? VEZEKLŐ: Ha lenne bennem részvét, akkor hogy lehetnék indulatoktól mentes? SZERZETES: Aki minden indulattól mentes, az bizonyára mentes a haragtól is. VEZEKLŐ: Tüstént elszáll a haragom, ha visszaadod a tulajdonomat. SZERZETES: És mi lenne az? VEZEKLŐ: A koponyacsészém! SZERZETES: Miféle koponyacsésze? VEZEKLŐ: Halljunk oda, még kérdezi! Amúgy jellemző… Ha a Buddha azt mondta, hogy semmi nem valós, se föld, se tenger, se hegy - pedig mindenki látja, te, mint hű fia, hogyisne mondhatnád, hogy ily apró dolog sohasem létezett! DEVASZÓMÁ: Uram! Sohasem fogja szépszerével odaadni! Csavarjuk ki a kezéből és menjünk! VEZEKLŐ: Úgy legyen, kedvesem! (megpróbálja kiragadni) SZERZETES: Pusztulj, átkozott! (ellőki, majd felé rúg) VEZEKLŐ: Mi történt? Elesek… DEVASZÓMÁ: Meghalsz, kurafi! (Megpróbálja a hajánál megragadni, de nem talál fogást és elesik.) SZERZETES (magában): Mily bölcs volt a Buddha, mikor meghagyta, hogy tarra beretváljuk magunkat! (hangosan) Állj fel, húgom, állj fel! (Felsegíti Dévaszómát.) VEZEKLŐ: Nézzétek, Siva hívei, nézzétek az átkozottat! Ez az úgynevezett szerzetes, Nágaszéna, kézfogót tart a kedvesemmel! SZERZETES: Ó, testvér, ne beszélj így! Hiszen tanunk mondja, hogy segítsünk a bajba jutottakon. VEZEKLŐ: Aha, a mindentudó egy újabb tanítása! Dehát nem én estem el előbb? Ám legyen, elég a szóból! Majd a te koponyádból készítek magamnak alamizsnás csészét! (Mind dulakodnak.) SZERZETES: Segítség, bántanak! VEZEKLŐ: Nézzétek, nézzétek, Siva hívei! Ez az átkozott, ez az úgynevezett szerzetes előbb elorozza a koponyacsészémet, aztán ő maga jajgat! Ám, legyen, kiabálni én is tudok! Papot bántanak, bántják a papot!

(Szántó Péter-Dániel fordítása)

Színre lép Babhrukalpa, egy másik saiva szekta követője, aki magára vállalja döntőbíró szerepét. Igazából Szatjaszóma orra alá akar borsot törni, mert Dévaszómát az tőle csábította el. A buddhista rendje regulájára hivatkozik, amely tiltja a lopást, mire Szatjaszóma kijelenti, hogy neki pedig a fogadalma tiltja a hazug beszédet. A buddhista megmutatja a saját koldulócsészéjét, amely méretében és színében sem egyezik a saiva vezeklőével, de Szatjaszóma szerint egy buddhista minden csalásra képes. Babhrukalpa azt javasolja, vigyék bíróság elé az ügyet, de Dévaszómá szerint akkor biztosan elbúcsúzhatnak a csészétől, hiszen a gazdag buddhisták úgyis lefizetik a bírákat. Ekkor színre lép egy zavarodott elméjű ember, aki egy kutyát üldöz, mert az ellopta a hússal teli edényét. Mint kiderül, ez a edény valójában Szatjaszóma elveszettnek hitt koponyacsészéje.

Vissza a tetejére!

Részlet a Mahābhāratából.

A Pándavák meghódítják Judhisthira számára a környező országokat, majd egy csodálatos palotát építtetnek Indrapraszthában, ahol hatalmas ünnepságet rendeznek.

A kockajáték

Vaisampájana szólt:
Nagy királyavatást tartott később a Pándavák feje,
és seregestül érkeztek hozzá a föld királyai,
hogy láthassák a pompázó, nagy áldozati csarnokot,
és őt, Judhisthirát, a föld legigazságosabb urát.
Az igazság királyának hoztak sok drága ékkövet,
s eljött Vidura s Bhísma, Dhritarástra, a vak király,
Sakuni és a száz herceg Durjódhanával élükön.
Judhisthira a városban pazar lakot adott nekik,
telve itallal, étellel, árnyékos sálafák között,
s hódolt e tiszta lelkeknek az igazság dicső fia.
A legmagasztosabb ünnep, a ritkán végrehajtható
nagy áldozat, a fenséges királlyá avatás után
hazatértek a harcosok-Indrái valamennyien.
Testvérei között ekkor szerencsét kérve áldozott
Judhisthira, s a bölcsekkel palotájába visszament.

Vendégként ott maradt nála Durjódhana, a nagy király,
s híve, Sakuni. Ámulva jártak a csarnokok között,
s oly csodás dolgokat látott ott a két bámuló vitéz,
minőkről Hásztinapura városban nem is álmodott.
Durjódhana olyan pompás kristálypadlós lakot talált,
hogy vízzel telt medencének hitte, ledobta köntösét,
és megzavarodott ésszel beleugrott a Kaurava.
Nagyot huppant a padlón, majd kedvetlen járt fel és alá
a csarnokban a szégyentől pironkodó uralkodó.
Máskor kristály-vizű s kristály-lótusszal díszitett tavat
vélt kristálypadozatnak, s így felöltözve belé zuhant.
Amikor Bhíma meglátta, hogy Durjódhana vízbe hullt,
hangosan hahotázott, s a szolganép vele kuncogott.
Judhisthira parancsára gyorsan száraz ruhát kapott,
de gúnyt sosem tapasztalt még, nem állta nevetésüket,
s hogy nyugalmát megőrizze, úgy tett, mint aki mit se lát.
Egyszer egy becsukott kristály-ajtóról hitte, hogy nyitott,
s a kínba beleszédült, úgy nekiütötte homlokát,
máskor pedig nyitott kristály-ajtóról hitte, hogy csukott,
és a semmibe markolva, nagyot bukfencezett a hős.
Igen felmérgesítette Durjódhanát e sok kudarc,
s így a Pándava hősöktől búcsút vett, s városába tért.
Otthon mélázva ténfergett, s másra gondolni sem tudott,
csak arra, hogy milyen pompát látott a Pándavák között,
és oly nagyon emésztette az irigység a Kauravát,
Sakuni többször is szólott hozzá, s ő mit se válaszolt.
Látta szórakozottságát Sakuni, s egyszer így beszélt:
„Ily füstölögve mért járkálsz magadban, Kauravák ura?”
Durjódhana szólt:
„Nagybátyám, az egész földön Judhisthira uralkodik,
meghódította számára a fehérlovas Ardzsuna,
s oly áldozati szertartást rendezett ez a Pándava,
a városromboló Indra áldozata sem ily pazar:
ezért hevít a düh, s nincsen se éjszakám, se nappalom!
Hogyan hordta a sok fényes király a drágaságokat
Judhisthira elé, mintha adót fizetne, mint a pór!
Láttam pompájukat, s éget az irigység, akár a tűz,
legyűrni nem tudom, bárhogy utálom az irigykedést.”
Sakunihoz a töprengő, bús Durjódhana így beszélt,
s aztán e tűzön égő így folytatta szomorú szavát:
„Máglya tüzébe lépek vagy halálos mérgeket nyelek,
vagy örvénylő folyóvízbe ugrom, de így nem élhetek!
Ugyan ki lenne oly jámbor, hogy békén elviselje azt,
hogy ellensége gazdagszik, míg maga egyre koldusabb?
Láttam jólétüket s azt a csodás ünnepi csarnokot,
kinevettek a szolgák, s most úgy égek, mint ki tűzben áll.
Nagybátyám, elborított az irigység, s szomorú vagyok;
elmegyek Dhritarástrához, s mindezt előadom neki.”
Sakuni szólt:
„A bölcs Judhisthirát, Krisnát, Bhímát s a tüzes Ardzsunát,
Nakulát, Szahadévát és a dicső Drupadát, s fiát
vitézi viadalban még egy istenség se győzi le,
olyan mesteri íjászok s kiváló kocsiharcosok.
De én tudom a módját, mint győzheted le a Pándavát,
az igazság királyát. Jól figyelj, s kövesd tanácsomat.”
Durjódhana szólt:
„Nagybátyám, hogyha módot látsz, mint győzhetem le őket úgy,
hogy híveink s egyéb hősök bajba ne jussanak, beszélj!”
Sakuni szólt:
„Ügyetlen kockajátékos Judhisthira, de játszani
úgy szeret, hogy ha kockát lát, elragadja a szenvedély.
Nálam jobb kockajátékost pedig nem lelsz az ég alatt,
de a három világon sem. Hívd őt kockázni, Kaurava!
A Pándavák királyságát ügyes furfanggal elnyerem,
és akkor e virágzó s szép birodalom tiéd lehet.
Menj azonban, s tudasd mindezt atyáddal, a királlyal is,
ha ő is engedélyt ad rá, kifosztom Pándu sarjait!”

Hallván e tervet, Dhritarástra ráállt,
s tanácsosához, Vidurához így szólt:
„Eredj, keresd fel az erény királyát,
Judhisthirát, s vidd neki meghivásom;

keressenek fel ragyogó öcséim,
nézzék meg ékes, puha heverőkkel,
sok drága kinccsel teli palotámat,
s kockázgatunk majd e baráti körben.”

Elküldte akkor Vidurát királya,
s szelíd, de szélként szaladó lovakkal
a bölcs el is ment, hogy a Pándaváknak
átadja híven a nagyúr parancsát.

A király palotájába vivő úton megérkezett
Vidura, s üdvözölték őt a kétszerszületett papok,
majd a Kuvéra házához hasonló épületbe ment,
s Judhisthira elé járult e nagyon nagy eszű Kuru.

Judhisthira szólt:
„Uram, miért oly szomorú az arcod?
Talán a hosszú utazás viselt meg?
Vagy tiszteletlen az öreg királlyal
a száz fiú és birodalma népe?”

Vidura szólt:
„A vak király és valamennyi sarja
gyönyörben él, mint a nagy Indra isten,
s urunk derűs és megelégedett, mert
a hercegek mind követik parancsát.

Hozzád azért küld a Kuruk királya,
kérdezzelek meg, hogyan élsz, mi dolgod,
és hívjalak, jöjj oda és tekintsd meg
új csarnokát, mely gyönyörűbb tiédnél;

testvéreiddel gyere városába,
s kockázva töltsd ott pihenőd barátként.
Fiam, te nagy hős, örülünk, ha eljössz,
a Kauravák mind odagyűlve várnak.

A jámbor és bölcs Dhritarástra készül
a kockajáték örömére vágyva,
s mind összegyűlt ott, ki szeret kockázni:
jöjj hát, fogadd el a király hivását.”

Judhisthira szólt:
„Tudod te is jól, hogy e kockajáték
viszálykodást szül. Ki örülne ennek?
Uram, mi erről a te véleményed?
Mi úgy teszünk majd, ahogyan te mondod.”

Vidura szólt:
„Balvégzetet hoz, tudom én, a kocka,
s kértem királyom: ne akarja, baj lesz!
De ő makacs volt, s ideküldött mégis.
Ezt tudva tégy úgy, ahogyan kivánod.”

Judhisthira szólt:
„A Sors, akár a nap fénye, világít, de el is vakít,
s mind a gondviselés vékony kötelébe kapaszkodunk.”
Így felelt a király, s bárhogy bosszantotta a meghivás,
Draupadíval s családjával együtt sebesen útra kelt.
Hásztinapura városba érve, a palotába ment,
és üdvözölte Gándhárít, a király tiszta asszonyát,
ki menyei között úgy állt, mint hold a csillagok között,
s Dhritarástrát, az ősz atyát, kinek szeme tudása volt.
Megcsókolta az aggastyán a nagy Pándava homlokát,
és ugyanígy köszöntötte a többi négy királyfit is.
A szép, szemrevaló férfi-oroszlánok, a Pándavák
látásán igen örvendtek a Kuruk valamennyien,
s a király gyönggyel ékített lakosztályt adatott nekik.
Jöttek a legdicsőbb hölgyek meglátogatni Draupadít,
s látva, mily lobogóan szép, ruhája, éke mily pazar,
Dhritarástra király összes menye igen szomorkodott.
Miután elbeszélgettek a hölgyekkel a Pándavák,
elvégezték a szertartást s a napi harcgyakorlatot,
s végül mennyei szantállal illatosítva testüket,
a házi papok áldását fogadták Pándu sarjai.
Ízletes vacsorát ettek, majd mindegyik pihenni tért,
és lágyan dúdoló lányok ringatták el az öt vitézt.
Miután boldog álomban töltötték el az éjszakát,
reggel időre költötte őket a dalnokok dala.
Elvégezték a szertartást, s felkeresték a csarnokot,
hol a sok kockajátékos vidám szívvel köszönt nekik.
A Pándava uralkodók Judhisthirával élükön
sorra járva köszöntöttek minden egyes uralkodót,
s mikor e sok dicső férfi kényelembe helyezkedett,
Gándhárí cselszövő bátyja, a gaz Sakuni így beszélt:
„Judhisthira, a csarnok telt: rád vártunk valamennyien.
Vedd kockád, és tanácskozzuk meg a játék szabályait.”
Judhisthira szólt:
„Sakuni, a hamis játék vétkes, alávaló dolog,
és méltatlan a harcoshoz, ki mindig bátor és igaz.
Győzz becsületesen hát, s ne csalj, mint egy gonosztevő!”
Sakuni szólt:
„Kockában az bölcs, aki csalni is tud,
s nyerés, veszítés tudományát érti.
A cselre számít az okos játékos,
s így eltűr minden csalafintaságot.”
Judhisthira szólt:
„Egyenesen, csalás nélküt harcol minden derék vitéz,
nekem nem kell csalárd úton se gazdagság, se más öröm!”
Sakuni szólt:
„Aki tudja a kockázás fortélyait, legyőzi azt,
ki járatlan a fortélyban, s miért lenne alávalóbb,
mint ha előkelőbb hős győz a kevésbé előkelőn,
tudós tudatlanon, s vívást jól értő az ügyetlenen?
Láthatod, hogy az életben nincs tiszta küzdelem sehol.
De nem kényszer a kockázás, ha úgy hiszed, hogy én csalok,
vagy másvalamitől félsz, ám ne játsszál, Pándavák feje!”
Judhisthira szólt:
„Megfogadtam: a játéktól, ha kihívnak, nem állok el,
s különben sem tudom sorsom elhárítani semmiképp.
Kivel kell játszanom hát az idegyűltek közül, király?
Tétem ellen ki tesz tétet? Kezdjünk játszani, rajta hát!”
Durjódhana szólt:
„Világ királya, én gyöngyöt s más drágaságokat teszek,
de helyettem a nagybátyám, Sakuni játszik ellened.”
Judhisthira szólt:
„Szabálytalan, ha más helyett játszik valaki, úgy tudom,
de ha te, a szabályt-értő, ragaszkodsz ehhez, ám legyen.”
Elkezdődött a játék, és Dhritarástrával élükön
az oroszlánnyakú, hős és nagyhatalmú uralkodók
párosával vagy egyenként leültek valamennyien
a különféle kényelmes, szépmívű s drága trónokon.
Az összegyűlt királyokkal oly ékes volt e díszterem,
akár az istenek fényes hadával Indra csarnoka,
de a hős Bhísma és Dróna, s Vidura, az okos Kuru
kedvetlen arccal, aggódó szívvel tartott a többivel.
Judhisthira szólt:
„E ritka drágaság, mely a tengerörvény ölén fogant,
e fényes, gyönyörű gyöngysor, melyet színarany ékesít,
nagy király, ez az én tétem, lássuk, mit teszel ellene!”
Durjódhana szólt:
„Sok gyöngyöm, drágaságom van, s nem féltem őket, ó király!
Ha a te téted egy gyöngysor, ugyanazt teszek ellened.”
Megperdültek a kockák, és Sakuni hamisan dobott,
s Judhisthirát kaján arccal így tüzelte: „Enyém a tét!”
Judhisthira szólt:
„Sakuni, hamisan dobtál, s diadalod csalás csupán,
de vedd kezedbe kockádat, nem bánom, gyere, játssz tovább!
Kincstáramban temérdek szép korsó áll, s valamennyiben
ezer ezüst- s aranypénz van, megszámolni nem is lehet,
nagy király, ez az én tétem, most ezzel játszom ellened!”
Megperdültek a kockák és Sakuni a vitéz Kuruk
fenntartójához ismét csak így kiáltott: „Enyém a tét!”
Judhisthira szólt:
„Az a szép alakú, bongó csengőfüzérrel ékitett,
hangosan robogó, tigris bőrével betakart szekér,
amelyen idejöttem, s mely ezer más kocsival felér,
győzelmes, gyönyörű jármű, a kocsik dísze, úgy dörög
négy jó kereke, mint zengő viharfelhő s a tengerár,
nyolc lótusz-színü ló húzza, mind világszerte híresek,
és patáik alól ember elevenen ki nem kerül:
nagy király, ez az én tétem, most ezzel játszom ellened!”
Sakuni, a királyt hallva ismét furfangosan dobott,
s Judhisthirát kaján arccal így tüzelte: „Enyém a tét!”
Judhisthira szólt:
„Százezer szolgalányom van, kik ifjak valamennyien,
nagy aranypénz-füzérekkel, karperecekkel ékesek,
díszruhákat viselnek, s szép testük szantálpor illatú,
villog rajtuk arany s ékkő, mind remek táncos, énekes,
ismeri jól a hatvannégy művészet összes ágait,
és szolgálja parancsomra a papokat, királyokat:
nagy király, ez az én tétem, most velük játszom ellened!”
Sakuni, a királyt hallva, ismét furfangosan dobott,
s Judhisthirát kaján arccal így tüzelte: „Enyém a tét!”
Judhisthira szólt:
„Ezer szolgám a vendégek körül buzgón sürög-forog,
mindegyik szép selyemköntöst, drága fülbevalót visel,
mind fiatal, okos, művelt, s érzékein uralkodik,
legyen nappal vagy éj, hűen hordják egyre a tálakat:
nagy király, ez az én tétem, most velük játszom ellened!”
Sakuni, a királyt hallva, ismét furfangosan dobott,
s Judhisthirát kaján arccal így tüzelte: „Enyém a tét!”
Judhisthira szólt:
„Sakuni, van ezerszámra sok súlyos elefántbikám,
homlokukon a lótuszjel, oldalukon aranyfüzér,
mind méltó, hogy királyt hordjon, csaták zajára nem riad,
agyaruk szép s erős, mint nagy szekérrúd, testük óriás,
nyolc hű nősténye van mindnek, városokat tipornak el,
mind olyan, mint viharfelleg, mikor az égre tornyosul:
nagy király, ez az én tétem, most velük játszom ellened!”
Sakuni, a királyt hallva, ismét furfangosan dobott,
és hahotázva bíztatta Judhisthirát: „Enyém a tét!”
Judhisthira szólt:
„Zászlós, aranyrudas harci szekerem ugyanennyi van,
hámukban jól betört mének, rajtuk nagyszerü harcosok,
akik ezer aranypénzért szegődtek lobogóm alá,
és harcolnak avagy sem, mind megkapják havi zsoldjukat,
tej az italuk, és legjobb fajtájú rizs az ételük,
széles mellűek és roppant izmosak valamennyien:
nagy király, ez az én tétem, most velük játszom ellened!”
Ezt hallva, a gonosz lelkű s ravasz Sakuni újra csalt,
s Judhisthirát kaján arccal így tüzelte: „Enyém a tét!
Temérdek kincset elnyertünk vagyonodból, uralkodó,
szólj hát, ha valamid van még; vagy már mindened elveszett?”
Judhisthira szólt:
„Sakuni, annyi kincsem van, hogy megszámlálni sem lehet,
de nem értem, miért faggatsz így engem vagyonom felől?!
Kincseim száma százszor száz quadrillió, de több talán,
nagy király, ez az én tétem, mindet felteszem ellened!”
Sakuni, a királyt hallva, ismét furfangosan dobott,
s Judhisthirát kaján arccal így tüzelte: „Enyém a tét!”
Judhisthira szólt:
„Végtelen sok juhom, kecském, borjam és tehenem legel
a Parnásza vidéke és a szép Szindhu folyó között;
nagy király, ez az én tétem, mindet felteszem ellened!”
Markába kapta kockáját ekkor Sakuni, újra csalt,
s Judhisthirát kaján arccal így tüzelte: „Enyém a tét!”
Judhisthira szólt:
„Ott van városom s minden föld a papok földjein kivül,
s kivéve a papok rendjét, birodalmam lakói mind,
nagy király, ez az én tétem, mindet felteszem ellened!”
Sakuni, a királyt hallva, ismét furfangosan dobott,
s Judhisthirát kaján arccal így tüzelte: „Enyém a tét!”
Judhisthira szólt:
„Az öcséimet ékítő pazar és drága ékszerek,
a sok nyakék, fülönfüggő, valamennyi királyi dísz
mind az én vagyonom még, most ezekkel játszom ellened!”
Sakuni, a királyt hallva, ismét furfangosan dobott,
s Judhisthirát kaján arccal így tüzelte: „Enyém a tét!”
Judhisthira szólt:
„Itt van ez a tüzes szemű, erős és fiatal bika,
Nakula, kincsem ő is, hát legyen most ő a tét, király!”
Markába kapta kockáját ekkor Sakuni, újra csalt,
s Judhisthirát kaján arccal így tüzelte: „Enyém a tét!
Miénk Nakula herceg, ki olyan kedves neked, nagyúr,
s rabszolgánk lesz ezentúl. Szólj, mid van? Játszol-e még tovább?”

Judhisthira szólt:
A tiszta lelkű Szahadéva itt van,
tanult eszéért a világ csodálja,
kit úgy szerettem, legyen ő a tétem,
el kell taszítsam, noha nem szabadna.

Sakuni, a királyt hallva, ismét furfangosan dobott,
s Judhisthirát kaján arccal így tüzelte: „Enyém a tét!
Mádrí fiait elnyertem, kik olyan kedvesek neked,
de tiéd még a rettentő Bhíma s a tüzes Ardzsuna!”
Judhisthira szólt:
„Meggyalázod a Törvényt, és félrerúgod az illemet,
egymás ellen akarsz minket uszítani, te féleszű!”
Sakuni szólt:
„Gödörbe hull a részeg, és a bámész fába ütközik;
Judhisthira, királyuk vagy, te vagy köztük a legdicsőbb!
A játékosok álmukban sem álmodnak olyan furát,
mint amilyet a játékban felhevülve kimondanak.”

Judhisthira szólt:
„E gyors királyfit, ki legyőzhetetlen,
ki csónakunk volt csata-óceánban,
hős Ardzsunámat, a legelső harcost,
most őt teszem fel, noha nem szabadna.”

Sakuni, a királyt hallva, ismét furfangosan dobott,
s Judhisthirát kaján arccal így tüzelte: „Enyém a tét!

Elnyertem immár a legyőzhetetlent,
a bal kezével is ügyes nagy íjászt,
de megmaradt még a te kedves Bhímád,
királyok éke, vele játssz tovább most!”

Judhisthira szólt:
„E hőst, ki zászlónk, vezetőnk a harcban,
ki Indraként győz valamennyi szörnyön,
dühös, bozontos szeme zordon egyre,
tigrisnyakú, és soha sincs türelme,

kihez hasonló erejű vitéz nincs,
ki győz akárkin buzogánycsatában;
dicső öcsémet, a királyi Bhímát,
most őt teszem fel, noha nem szabadna.”

Sakuni, a királyt hallva, ismét furfangosan dobott,
s Judhisthirát kaján arccal így tüzelte: „Enyém a tét!
Sok kincset elveszítettél, s köztük összes öcséidet.
Szólj hát, ha valamid van még; vagy már mindened elveszett?”

Judhisthira szólt:
„Még megmaradtam én, első kedves testvéreim között:
mit tennem kell, meg is teszem: rajta, dobj, nyerj el engem is!”
Sakuni, a királyt hallva, ismét furfangosan dobott,
s Judhisthirát kaján arccal így tüzelte: „Enyém a tét!
De minden kincsedet még nem vesztetted el, uralkodó,
Draupadít tedd a kockára, s nyerd vissza vele önmagad!”

Judhisthira szólt:
„Te, aki se sovány nem vagy, se kövér, se kicsiny, se nagy,
kékesfekete fürtű hölgy, te leszel most tehát a tét.
Azt, aki oly erényes, jó, részvétteljes, tökéletes,
édes szavú, a gazdagság, bölcsesség és szerelmi hév
forrása, olyan ékes nő, kiről férfi csak álmodik:
illata őszi lótuszé, őszi lótuszszirom szeme,
s szebb, mint az őszi lótuszban lakó szépséges égi hölgy;
azt, aki legkorábban kel, s legutolsó, ha ágyba tér,
s tehenésztől juhőrzőig mindenkinek utánanéz;
azt, kinek csodaszép testén szőrszál nincsen felesleges,
s a verejték az arcán szebb, mint harmatcsepp a jázminon,
akinek haja hosszú, és csillog az arca, mint a bronz;
az oltár közepéből lett szép derekú királyleányt,
Draupadít, feleségemet teszem kockára, rajta hát!”
Az igazság királyának szavát hallva, körös-körül
felzúdultak a vének, s így kiáltoztak: „Gyalázat ez!”
Keserű arccal aggódtak az összegyűlt uralkodók,
s kiütött a verejték a hős Bhísma s Dróna homlokán;
Vidura sziszegett, mint egy kígyó, töprengve üldögélt,
és a fejét szorongatta, mint kinek agya elborult.
De Dhritarástra örvendett, s nem őrizve a látszatot,
vakon, gyermeki vígsággal kérdezgette: „Ki nyert? Ki nyert?”
— míg Duhsászana és Karna hahotázva kajánkodott.
Ekkor Sakuni eldobta kockáit, s szólt: „Enyém a tét!”

Durjódhana szólt:
„Vidura, menj s hozd ide Draupadít, hozd
a Pándavák szép, szeretett üszőjét,
hadd söprögessen, takarítsa portánk:
cselédeink közt van e céda helye!”

Vidura szólt:
„Ha dühös, sziszegő kígyók tekeredtek fejed köré,
ne ingereld tovább őket, mert elpusztulsz, te ostoba!
Draupadí nem tiéd: akkor tette kockára őt ura,
mikor önmaga már rab volt, s nem rendelkezhetett vele.

Tudom, lopótök hamarább merül le,
s előbb lebeg kő a folyó vizében,
mintsem meghallgasd szavamat, te őrült,
pedig tanácsom javadat szolgálná.

Szörnyű halál vár valamennyiünkre,
a sír felé fut Kuru nagy családja,
ha jó barát bölcs szava fülre nem lel,
s irigykedés és nyereségvágy járja.

„Szégyen reád!” — szólt Dhritarástra sarja
gyűlölködő és diadalmas arccal,
majd Prátikámint, a teremben álló
lovászt intette a nagyúr magához.

Durjódhana szólt:
„Eredj te, s hurcold ide azt a némbert,
a Pándaváktól te sosem vacogtál.
A félelemtől Vidurát elhagyta
a józan ész, és sose volt barátunk.”

Szaladva indult oda Prátikámin,
hogy teljesítse a nagyúr parancsát,
de úgy sunyított, amikor belépett,
mint eb, ha tigris odujába téved.

Prátikámin szólt:
„Judhisthirától, ki eszét vesztette,
kockában elnyert Dhritarástra sarja.
Jöjj, Draupadí, hát a nagyúr lakába,
cselédje vagy, s így oda viszlek innen.

Draupadí szólt:
„Miket beszélsz itt, te lovász? Nem értem!
Milyen király az, ki nejét eljátssza?
Valóban úgy lesz, hogy eszét elvette
a kockajáték. Nem akadt más tétje?”

Prátikámin szólt:
„Midőn a sok kincs odalett, mi csak volt,
feltette négy hős, fejedelmi öccsét,
majd önmagát is: legutolsó tétként
vesztett el akkor, ragyogó királynő!”

Draupadí szólt:
„Kocsis fia, eredj vissza uramhoz a Kuruk közé,
s kérdezd meg, kit veszített el előbb: engem, vagy önmagát?
Ha szabad volt, vihetsz, készen állok követni végzetem,
de ha rabszolga volt már, úgy nem rendelkezhetett velem!”
Prátikámin a csarnokban elmondta, mit üzent a hölgy,
de Judhisthira úgy ült ott, mint kinek agya elborult,
s a derék kocsihajtónak egyetlen szót se válaszolt.
Durjódhana szólt:
„Jöjjön ide a pancsála királylány, s kérdje itt urát,
hogy meghallgassa mindenki, mit beszélnek maguk között!”
Durjódhana parancsára a palotába visszatért,
s Draupadíhoz borús arccal így szólt a szomorú lovász:

„Királyi hölgy, jöjj oda, mert hivatnak.
Úgy gondolom, hogy a Kuruk letűnnek:
ha erre képes Dhritarástra sarja,
e balga szörnyű veszedelmet hoz ránk!”

Draupadí szólt:
„Brahmá mosolyhoz zokogást teremtett,
s a végzetet nem lehet elkerülni,
de az, ki törvényt sose tör,
ne féljen, megóvja minden baj elől a Törvény.

Eredj tehát, s kérdd meg a bölcs Kuruktól,
mit ír elő a Tan ez én ügyemben;
az agg tudósok ha felelnek erre,
én készen állok, s követem parancsuk.”

Ment Prátikámin, s a dicső Kuruknak
elmondta, mit kért az erényes asszony,
de ők csak ültek szemüket lesütve,
látván, milyen bősz Dhritarástra sarja.

Végigtekintett a gonosz királyfi
a hallgatókon, s vigyorogva így szólt:
„Hozd Draupadít hát ide, Prátikámin,
vágják a választ a szemébe köztünk!”

Durjódhanával nem akart dacolni,
de félt a hölgytől a király lovásza,
s habozva ismét a Kurukhoz fordult:
„Mit mondhatok hát a királyleánynak?”

Durjódhana szólt:
„Eredj te, Duhsászana, mert lovászom,
rettegve Bhímát, cselekedni nem mer.
Hurcold e némbert ide, és ne aggódj,
hiszen rabunk már valamennyi férje!”

E szóra Durjódhana durva öccse
tüstént felugrott, s dühösen szuszogva,
véres szemekkel berohant lakába,
és így rikoltott a királyleányra :

„Gyerünk már! Bátyám nyeresége lettél,
járulj elé, és ne pironkodj itten!
Velünk a Törvény, gyere hát, te asszony,
s nevezz uradnak valamennyiünket!”

A meggyötört nő menekülni próbált,
s kezébe rejtvén remegő, halottként
sápadt orcáját, Dhritarástra női
közé futott, hogy menedékre leljen.

A durva Duhsászana orditozva
rohant nyomában: lobogó, kék fényű
fürtjébe markolt, s a hajánál fogva
vonszolta végig valamennyi termen.

S míg húzta hosszú, gyönyörű hajánál
fogván, amelyet a nagy áldozatkor
áldón beszentelt valamennyi bráhman,
s hurcolta, mint szél a letört faágat,

így szólt a görnyedt derekú királynő
suttogva: „Most van havi tisztulásom,
vérzem, s egy alsó ruha minden leplem,
így férfiakhoz ne vigyél, te őrült!”

Duhsászana szólt:
„Mit bánom én, hogy mi bajod, ha vérzel,
egy szál lepel fed, vagy egész csupasz vagy,
mindegy: a kockán urad elveszített,
cselédeink közt a helyed, miénk vagy!”

Tépett hajával, leszakadt ruhában
belökte akkor Dhritarástra sarja
a szép királynőt a terembe, és ott
kitört az asszony dühe, s így kiáltott:

„Mindentudó s szent fejedelmi bölcsek
néznek reám itt; csupa földi Indra,
hírük dicső, és azok is valóban:
nincs hát erőm így köreikbe lépni!

Te becstelen szörny, te pimasz gazember,
ne bánts, ne hurcolj ide pőre testtel,
a Pándavák vad dühe eltipor majd,
hiába óv bár valamennyi isten!

A hősi Bhísmát, Vidurát és Drónát
s e sok királyt, kik körülöttem állnak
elhagyta már mind a vitézség, jellem,
nem tűrnék másképp e pimasz gaztettet!”

Így szólt a könnyes, panaszos szavú hölgy,
s eközben szúrós szemeket meresztett
öt gyilkosan feldühödött férjére,
s ettől ezek még dühösebbek lettek:

sok drága kincsük, birodalmuk veszte
nem volt ilyen gyász e dicső Kuruknak,
nagyobb dühöt s kínt okozott szivükben
e megvető és haragos tekintet.

S hogy látta Duhsászana, mint tekintett
az asszony öt bús, nyomorult férjére,
még durvábban bánt vele, húzta, tépte,
s közben kihívón röhögött: „Cseléd vagy!”

Örvendezett nagy hahotázva Karna,
s Duhsászanának helyeselve intett,
vígan rikoltott a csalárd Sakuni,
s Durjódhanának ragyogott az arca,

de látva azt, mint cipelik, taszítják
a szép királynőt a nagyúr elébe,
bánkódva nézték, s szomorúak lettek
a többiek, kik körülötte álltak,

s látván a vérző, tehetetlen asszonyt
tépett ruhában, megalázva sírni,
kínjában így szólt a hatalmas Bhíma
Judhisthirához iszonyú haraggal:

Bhíma szólt:
„Bátyám, sok kockajátékos házában él ledér rima,
de nem játsszák el őket sem: tudják, szeretni mit jelent!
Elvesztetted a sok kincset, a pompás drágaságokat,
sok szép fegyvert, pazar páncélt, gyöngyöt, ékkövet, állatot,
melyet nekünk ajándékba hoztak a föld királyai,
elnyert mindent az ellenség, országunkat, magunkat is.
Ezért nem haragudtam rád, hiszen te vagy parancsolónk.
De fertelmes bolondság volt vásárra vinni Draupadít:
minket kapott az ártatlan gyermek védelmezőinek,
s te vagy oka, hogy így gyötrik e becstelen gazemberek!
Király, megharagudtam rád, és vétked büntetéseként
kezeidet leégetem! Fuss, Szahadéva, hozz tüzet!”
Ardzsuna szólt:
„Ne szólj így, iszonyú Bhíma, hisz nem szóltál te így soha!
Megronthatta az ellenség lelkedben az alázatot;
ne tedd ezt, ez az ő titkos vágyuk; kövesd a Tan szavát:
bölcs bátyját elmarasztalni az öccsnek sohasem szabad!
Kihívta őt az ellenség, s ő megfogadta, hogy kiáll,
nem önmaga miatt játszott: jó hírünket növelte így!”
Bhíma szólt:
„Ardzsuna, hogyha nem mondod most el, mivégre tette ezt,
lángoló tűzön égettem volna le a király kezét!”
Mikor látta, milyen búsak Draupadí és a Pándavák,
Dhritarástra király egyik fia, Vikarna, így beszélt:
„Feleljetek e jámbor nő kérdésére, uralkodók;
ha nem teszünk igazságot, bizony pokolra sújt az ég!
Dhritarástra, atyám, s Bhísma, e két legöregebb Kuru,
s Vidura, a tanult bölcs, még fel sem nyitotta ajkait,
s itt van Dróna, tanítónk, a mesterek legdicsőbbike,
miért nem válaszolnak hát a kérdésére e férfiak?
Mondják el részrehajlástól mentesen véleményüket
a föld minden vidékéről itt összegyűlt királyok is!”
Így szólt Vikarna, majd többször kérlelte a királyokat,
de se rosszat, se jót, senki egyetlen szót se válaszolt,
s ekkor Vikarna sóhajtva, kezét tördelve így beszélt:
„Ha válaszolni nem mertek, világ urai, Kauravák,
én nem hallgatok akkor sem, s elmondom véleményemet!
Azt mondják, a királyoknak négy vétkes szenvedélye van:
a vadászat, ivás, játék s mértéktelen szeretkezés.
Egy ilyen szenvedély rabja lett a nagy Pándu sarja is,
léprement e csalók közt, és kockára tette Draupadít.
Ámde e feddhetetlen nőt, ötüknek közös asszonyát,
azután tette kockára, miután maga elveszett,
s hogy elnyerhesse őt, tétnek Sakuni kérte Draupadít:
úgy vélem, semmiképpen sem jogos a nyereség ezért!”
E szavakra hatalmas zaj töltötte be a csarnokot:
mindenki Sakunit szidta, és dicsérte a herceget.
E lárma hallatán Karna eszeveszett haragra gyúlt,
s égnek emelve szép karját, nagyot kiáltva így beszélt:
„Vikarna, el fog égetni az általad csiholt harag,
ahogy a tűz szülőjét, a dörzsölőfát elégeti!
Nem felelt senki Draupadí kérdésére ezek közül:
valamennyien úgy vélik, hogy jogosan miénk e nő!
E nagy gyülekezetben már egyedül csak te füstölögsz,
s szónokolsz, mintha vén lennél, bár nem vagy csak kamasz kölyök.
Semmit se tudsz az erkölcsről, s úgy beszélsz, mint egy esztelen:
tagadod, hogy a pancsála asszony miénk, holott miénk!
Mért tagadod, hogy elnyerték e nőt, mikor szemünk előtt
tette kockára mindenét a Pándava uralkodó,
s vagyonába a pancsála asszony is beletartozott!
Ha férjei nem átallták, hogy a kockára feltegyék,
mikor Sakuni tétet kért, mondd, mi jogtalan itt neked?!
Vagy azt hiszed, szemérmetlen tett volt idehozatni őt
a csarnokba, mikor testét alsóruhája fedte csak?
No hallgass ide, ezt is jól megmagyarázhatom neked:
egy asszonynak csak egy férjet rendeltek a nagy istenek,
de ez egyszerre többel hált, s így nem más, csak ledér ribanc,
csodálkozni való nincsen abban, hogyha elénk lökik,
legyen bár rajta egy szál ing, vagy legyen teljesen csupasz!
Sakuni jogosan nyerte el a kockán a Pándavák
összes kincseit, országát, őket magukat és e nőt,
Duhsászana, ne hallgass hát Vikarnára, szakítsd le mind
a Pándavák ruháit, s tépd le Draupadí ruháit is!”
Hallva Karna szavát, önként levetkeztek a Pándavák,
és csupasz testtel ültek le a díszes férfiak közé.
Duhsászana erőszakkal rángatni kezdte Draupadít,
hogy e sok férfi láttára csupasszá tegye tagjait,
s ekkor lélekben így kérte Visnu istent e tiszta nő:
„Ó, Dvárakán lakó úr, ki pásztorlánykák szerelme vagy,
nem látod, hogy a Kauravák hogyan megszégyenítenek?
Bajok űzője, jaj Laksmí ura, csordák dicső ura,
lelkek királya, ments meg, mert elönt a Kuru-óceán,
Visnu, Visnu, te nagy jógi, mindennek lelke és oka,
hozzád menekülök, védj meg, mielőtt agyam elborul!”
A kétségbeesett asszony, arcát elfedve, jajgatott,
s lelke a sárga köntösű nagy istenhez fohászkodott.
Visnu mélyen megindult a könyörgő nő fohászain,
elhagyta lótuszágyát, és odaszállt láthatatlanul.

S midőn az asszony zokogott, az isten,
a jószivű és csodatévő Visnu,
megóvta őt, és betakarta testét
egymás után új, gyönyörű ruhákkal.

S ahogy sorban leszaggatták róla az új meg új ruhát,
Draupadín egyre újabb és gyönyörűbb ruha tűnt elő.
Bámultak e csodát látva az összegyűlt uralkodók,
dicsérték Draupadít, szidták Dhritarástra gonosz fiát,
s álmélkodó kiáltások töltötték be a csarnokot.
Bhíma felordított, és az összes uralkodók előtt
dühtől remegve, és ajkát marcangolva megesküdött:
„Világ urai, halljátok rettentő fogadalmamat,
minőt ember sosem tett még előttem, s ezután se fog,
föld istenei, halljátok: ha nem váltom be eskümet,
nem tépem fel e gaz lelkű eszelős satnya mellkasát,
s nem iszom szíve véréből, megölve őt a harcmezőn,
soha-soha ne juthassak a mennybe őseim közé!”
Hallották Bhíma borzalmas vad esküjét a többiek,
tisztelték őt nagyon, s szidták Dhritarástra gonosz fiát.
A csarnok közepén már nagy halomba nőtt a sok ruha,
s Duhsászana kifulladt, és elszégyellte magát, leült.
A lemeztelenített öt hős láttán az uralkodók
zúgásukkal betöltötték a csarnokot: „Gyalázat ez!”
Dhritarástrát gyalázták az odagyűlt jámbor emberek,
s kiáltoztak: „Feleljenek Draupadínak a Kauravák!”
De Karna nem adott rájuk, s Duhsászanához így beszélt:
„Hurcold be a cselédházba a fekete királyleányt!”
Férjeihez a síró nő akárhogyan rimánkodott,
Duhsászana erőszakkal ismét vonszolni kezdte őt.
Draupadí szólt:
„Várj még, elvetemült lelkű, te férfiak gyalázata!
Tennem kell valamit még itt, minél nincs fontosabb dolog,
s mit előbb elfeledtem, míg vergődtem markaid között:
illendően köszöntöm az idegyűlt Kuru-bölcseket,
igazán nem az én vétkem, hogy előbb nem tehettem ezt!”
Földre borult a kínjában reszkető tiszta Draupadí,
s az összegyűlt királyokhoz így zokogott keservesen:
„Férfiak nem tekinthettek rám, csak egyszer, a harcosok,
kik értem vetekedtek a férjválasztási ünnepen,
s míg e csarnokba nem hoztak, nem láthattak azóta sem!
Engem, kit palotámban még a nap s a szél se láthatott,
e csarnok közepén állva, bámulhatnak a férfiak!
Férjeim azt se tűrték, hogy szellő érintse testemet,
de most eltűrik azt is, hogy gorombán ráncigáljanak!
Változnak az idők, látom. Szótlan tűrik a Kauravák,
hogy előttük gyalázzák meg menyüket és leányukat!
Törvényes feleséget nem vittek gyűlés elé sosem,
s én Judhisthira törvényes neje, királyleány vagyok.
Ez az erőszakos hitvány, a Kauravák gyalázata,
megsértett, lealázott, s ezt el nem viselhetem tovább!
Hallani akarom végre, mi a ti véleményetek,
a cselédjük vagyok, vagy sem? Ahogy mondjátok, úgy legyen!”
Bhísma szólt:
„Áldott asszony, a törvénynek ága és boga számtalan,
s mit az erős erénynek mond, azt mindenki elismeri
még akkor is, ha súrolja a bűnözés határait.
E kérdésre ezért biztos választ nem adhatok neked.
Ebben Judhisthiráé a döntő szó joga, úgy hiszem,
hogy téged elveszített-e, vagy sem, erre feleljen ő.”

Nősténysasként sírt, zokogott az asszony,
de nem feleltek neki a királyok
se jót, se rosszat, ki-ki hallgatott s félt,
Durjódhanával nehogy összetűzzön.

Látván, hogy ülnek lesütött szemekkel
a nagy királyok s fejedelmi ifjak,
büszkén mosolygott Dhritarástra sarja,
és Draupadíhoz vigyorogva így szólt:

Durjódhana szólt:
„Feleljenek hát uraid, kié vagy?
Halld Ardzsunát és a vitézi Bhímát,
s az ikreket, hogy jogosan kinált-e
tétként magáért az erény királya!

Mondják e sok hős füle hallatára
Judhisthirának, hogy e tett hamis volt,
legyen hazuggá az erény királya,
és mentesülhetsz a cselédi sortól.

Vagy válaszoljon, ki igaz volt mindig,
Judhisthirától tudakold a választ,
döntsön: kockára jogosan tett, vagy sem?!
Bármit feleljen, legyen úgy, királynő!

Úgy meghatódtak a te bánatodtól
s rongy férjeidnek nyomorúságától
a Kauravák, hogy a rideg valót ők
most nem szeretnék a szemedbe vágni.

Durjódhana szavát hallva, helyeslően kiáltozott
és az erény királyára figyelt minden uralkodó:
oldalt fordulva lesték mind, hogy Judhisthira mit felel,
s nagyon kíváncsiak voltak, mit szól a tüzes Ardzsuna,
mit válaszol a borzalmas vad Bhíma és a két iker.
Mikor elült a zaj, Bhíma kinyújtva iszonyú erős,
szantálporral beszórt szép és formás karjait,
így beszélt: „Hogyha ő, az igazság bölcs királya, a mi mesterünk,
nem uralkodna rajtunk, ezt nem úsznák meg a Kauravák!
Ő irányít a vallásban, és ura életünknek is,
ha ő azt mondja: elnyerték, elnyertek minket is bizony.
Különben hogyan élhetne bárki az emberek közül,
aki kezével illette törvényes hitvesünk haját?!
Íme, két izmos és hosszú karom, mint buzogány, olyan,
hogyha ezekkel elkapom, nem menekül meg Indra sem!
Kipányvázott az erkölccsel az erény ura s Ardzsuna,
s mostanig meg se mukkantam, rosszat nem tettem, így igaz!
De hogyha az igazság bölcs fejedelme megengedi,
úgy szétszaggatom őket, mint oroszlán satnya őzeket!”
A bősz Bhíma szavát hallva, Durjódhana, a föld ura,
a lehorgadt fejű s néma Judhisthirához így beszélt:
„Kuntí fia, te vagy Bhíma s az összes Pándavák feje,
felelj hát te a kérdésre, dönts: elnyertük-e Draupadít?”
Miután így beszélt, lábán ágyékig gyűrte köntösét
Durjódhana, s kihívóan, gúnyosan nézve Draupadít,
a kadalí-fa vastag s szép derekához hasonlatos,
elefántbika-ormánynál izmosabb barna combjait
az asszony szeme láttára csupasszá tette gőgösen,
Karna előtt hivalkodva, s felszítva Bhíma bősz dühét.
Amikor Bhíma ezt látta, mérgében kimeredt szeme,
és a gyülekezet színe előtt ismét megesküdött:
„Soha-soha ne juthassak a mennybe őseim közé,
ha combját buzogányommal szét nem zúzom a harcmczőn!”
Dühe úgy sziszegett minden pórusából, miként a tűz
a fa sok repedéséből s odvaiból, ha lángra gyúl.

Vidura szólt:
„Látjátok, immár közelít a végzet,
mely Bhíma szörnyű dühe által tör ránk,
a régi jóslat betelik, királyok,
s a Bháratákat iszonyú sors sújtja!”

A vak király nagy palotája mélyén,
arról a helyről, hol az oltár állott,
ekkor sakálok ugatása hörgött,
szamár felelt rá, s keselyűk vijjogtak.

E vészjelektől megijedt Gándhárí,
futott riadtan Vidurával együtt
a vak királyhoz, hogy a bajt jelentse,
s Durjódhanához Dhritarástra így szólt:

„Fejedre hívod, te bolond, a sorsot,
ha itt, az összes fejedelmi sarjak
előtt durván bánsz Kuru asszonyokkal,
mint Draupadíval, ragyogó menyemmel!”

A bölcs eszű agg, Dhritarástra így szólt,
s hogy végzetüktől fiait megóvja,
engesztelően, mosolyogva fordult
a Pándu sarjak gyönyörű nejéhez:

„Drupada lánya, kérj tőlem bármit: teljesül óhajod.
Erényed kegyem elnyerte, te vagy legkedvesebb menyem!”
Draupadí szólt:
„Hogyha kegyet akarsz adni számomra, Bháraták feje,
kérlek, Judhisthirát oldd fel értem a szolgaság alól:
okos kis Prativindhjánkat, fiunkat, buta gyermekek,
pajtásai ne csúfolják azzal, hogy szolga fattya csak.”
Dhritarástra szólt:
„Istenáldotta jámbor nő, legyen akaratod szerint.
De kérj még egy kegyet tőlem, asszonyok legdicsőbbike!”
Draupadí szólt:
„Add hát, hogy a vitéz Bhíma, Ardzsuna és a két iker
is szabad legyen, és nyerje vissza sok drága fegyverét.”
Dhritarástra szólt:
„Erényben ragyogó asszony, történjék óhajod szerint.
Harmadik kegyet is kérhetsz, mivel többre vagy érdemes.”
Draupadí szólt:
„Nagy király, nem vagyok méltó, hogy három kegyet adj nekem:
a polgár egy kegyet kérhet, kettőt a harcos asszonya,
három kegyet király kérhet, s a pap száz kegyre érdemes.
A rabság veszedelmétől szabadok íme férjeim,
s erényes tetteikkel majd boldogulnak, uralkodó.”
Judhisthira szólt:
„Király, urunk te vagy, szólj, és teljesítjük parancsodat.
Mondd, mit tegyünk? Amíg élünk, engedelmeskedünk nekedt!”
Dhritarástra szólt:
„Légy áldott, gyermekem, béke s jó sors kísérje léptedet!
Térj haza, és uralkodjál, vidd valamennyi kincsedet.
Egy tanácsot adok, tartsd meg, öregember tanácsa ez,
s többet ér minden áldásnál: haladj a béke útjain,
akiben bölcs belátás van, az örökké türelmes is.
Szíved mélyén ne őrizd meg hát Durjódhana nyers szavát,
de ne feledd a jót: gondolj Gándháríra s reám, te hős,
légy tekintettel énrám, agg és vak atyádra, Bhárata!
E kockázás azért volt csak, hogy meghívjam barátaim,
s kipróbáljam utódaim erejét s gyöngeségeit.
Térj haza Indrapraszthába, légy áldott, Pándavák feje,
s jó testvérként szeressétek egymást ti és utódaim.
E szavakra családjával a legerényesebb király
betartva az előírást, illedelmesen elköszönt,
fellegekhez hasonló szép s nagy szekerein útra kelt,
és megkönnyebbedett szívvel Indrapraszthába visszatért.

Mikor hazabocsátotta az öt vitézt a vak király,
Duhsászana gonosz lelkű bátyjához sietett hamar,
és elszomorodott szívvel Durjódhanához így beszélt:
„Mit nehezen szereztünk, azt mind elherdálta agg atyánk!
Visszakapta az ellenség a vagyont tőle: hallj ilyet!”
Ekkor Sakuni és Karna, Durjódhanával élükön,
odarohant a bölcs lelkű Dhritarástra király elé,
s hogy a hős Pándavák ellen tegyenek, valamennyien
gonosz és agyafurt szóval bujtogatták a föld urát.
Durjódhana szólt:
„Szekérre szállva fegyvert fog dühében Pándu öt fia,
s kigyólcént ránk tekergőzve, elpusztítja családodat:
Draupadí megalázását sosem felejtik el nekünk!
Kockázzunk velük újból, és legyen száműzetés a tét:
s veszítsünk mi a játékban vagy pedig ők, a vesztesek
tizenkét éven át messze, az őserdőben éljenek,
majd emberek között még egy évig felismeretlenül,
s tizenkét évre száműzik megint, ki felfedeztetik.
Sakunit kockajátékban halandó úgyse győzi le.
Trónunkat megszilárdítjuk, szerzünk erős barátokat,
jól bánunk katonáinkkal, s így nem lesz köztük áruló.
Az újabb kockajátékkal legyőzzük Pándu sarjait:
fogadd el ezt a tervet, nagy ellenséggyilkoló király!”
Dhritarástra szólt:
Hozzátok vissza hát őket, bármily messzire járnak is,
térjenek vissza, még egyszer kockázzanak a Pándavák.”

Prátikámin utánuk ment, elérte Pándu sarjait,
s elmondta, mit üzent bátyjuk, a bölcs lelkű uralkodó.
Judhisthira szólt:
„Brahmá akaratától függ, hogy balsors vagy szerencse ér,
s játszom vagy sem, mit ő rendelt, sorsom el nem kerülhetem.
Azt óhajtja az agg férfi, hogy kockázzam, s habár tudom,
hogy pusztulásba visz, még sincs kedvemre megtagadni ezt.”
Visszatértek a csarnokba a dicső kocsiharcosok,
s a végzet által űzetve a világpusztulás felé,
nagy kedvvel nekiláttak, hogy ismét kockázni kezdjenek.
Sakuni szólt:
„Mindent visszaadott nektek az agg, s e tett igen derék!
De figyelj jól reám: játsszunk még drágább tétbe, Bhárata.
Ha mi vesztünk a kockán, mind gazellabőrbe öltözünk,
tizenkét éven át messzi erdők s hegyek között lakunk,
majd emberek között élünk egy évig ismeretlenül,
s tizenkét évre száműznek megint, ha felfedeztetünk.
Országunk is tiétek lesz, ha tizenhárom év letelt.
Ha vesztesek ti lennétek, ugyanez áll reátok is.
Jöjj, nagy Bhárata, kockázzunk, s legyen száműzetés a tét:
vedd kezedbe a kockát, s dobj, te legerényesebb király!”
Judhisthira szólt:
„Sakuni, ha kihívták, nem lép vissza az olyan király,
ki tudja kötelességét, mint én: játszom tehát veled!”
Egy-egy dobásra tették fel ekkor számúzetésüket:
perdült a kocka ismét, és Sakuni ravaszul dobott,
s örvendezve kiáltotta a királynak: „Enyém a tét!”

Remeteségre adták hát magukat Pándu sarjai,
s gazellabőrbe öltöztek, levetették ruháikat.
Duhsászana, mikor látta e hadverő vitézeket
száműzetésbe indulni, kárörvendően így beszélt:
„Korlátlanul uralkodnak ím Dhritarástra sarjai,
a Pándavák fellett győztünk, befellegzett az ég nekik!
Kegyesen közeledtek ma felénk a fényes istenek,
nagy diadalt arattunk, nincs, aki nálunk hatalmasabb,
s az öt Pándava végtelen időkre a pokolba hull;
lelkük öröme, országuk földje örökre elveszett.
Akik Durjódhanát egykor kinevették, e gőgösek
nincstelenül s legyőzötten kullognak a vadon felé!

Vessék le hát csak a királyi köntöst,
a drága fegyvert, fejedelmi éket,
s testük takarják be gazellabőrrel,
hiszen miénk lett valamennyi kincsük.

Pöffeszkedően dicsekedtek egyre,
hogy nincs a földón, ki velük egyenlő,
de magtalannak bizonyult gyümölcsként
megismerik most a silányság átkát!”
Bhíma szólt:
„Ahogyan most pimasz s metsző szavadat ránk lövöldözöd,
úgy lövöm majd nyilam rád, ha e szót fejedre olvasom,
a Halál birodalmába löklek, s együtt zuhan veled,
ki haragból, irigységből melléd áll, te gyalázatos!”
Ardzsuna szólt:
„Bhíma, a bátor ember nem kiabál, te se esküdözz,
ha tizenhárom év eltelt, meglátják majd, mi lesz velük!”
Szavait hallva, így szólott Judhisthira is: „Úgy legyen!”
— azzal Drónát s a hős Bhísmát illőn köszöntve távozott.
Draupadí, mielőtt útnak indult, Kuntít kereste fel,
s köszönt a Kuru hölgyeknek: mind szomorkodva szánta őt.
Búcsút vett tőlük, illően megölelte a hölgyeket,
majd sírva elfutott. Kuntí bánatosan követte őt,
és díszüktől, ruhájuktól megfosztva látta öt fiát:
fejét szégyenkezésében lehorgasztotta mind az öt,
úgy álltak gúnyolóik s bús-borús barátaik között.
Borján csüngő tehénként az asszony fiaihoz rohant,
és átölelve őket nagy fájdalmában zokogva szólt:
„Örökhé az erény útján jártatok lankadatlanul,
megkaptak tőletek mindent a papok és az istenek,
ki értheti, miért sújt le reátok most e sorscsapás?
Én szültelek, az én vétkem lehet az oka, semmi más!
Mért kell úttalan erdőkben ily szűkölködve élnetek,
hisz jellemben, vitézségben nem szűkölködtetek soha!
Sejtettem volna bár egykor, milyen sors vár reátok itt,
sohase hoztalak volna ide Pándu halálakor!
Fiacskáim, olyan sok kín árán adott az ég nekem,
megyek, nem hagylak el! Szánj meg, ne hagyj magamra, Draupadí!
Hogy eshet ez, amíg Bhísma és Dróna a család feje,
kik jártasak az életben s a bölcseletben egyaránt!
Jaj, Pándu, nagy király, hol vagy? Tűröd, hogy kockaveszteség
ürügyével az erdőbe száműzzék öt derék fiad?!
Jaj, Szahadéva, jöjj vissza, te vagy legkedvesebb nekem,
Mádrí fia, ne hagyjál itt, nem lehetsz ily gonosz fiú!
Hadd menjenek a Törvényhez ragaszkodó fivéreid,
te az oltalmazásommal elérhető erényt keresd!”
Meghajolva köszöntötték a hű Kuntít a Pándavák,
s búsan búcsúzva indultak a messzi rengeteg felé.
Vidura, a derék férfi, ki maga is szomorkodott,
vigasztalgatta, s szép lassan hazavezette anyjukat.
Hallván a kockajátékról, a pancsála királyleány
szörnyű meghurcolásáról és a száműzetés felől,
Dhritarástra király minden menye zokogva jajgatott,
kiáltozva szidalmazták férjeiket az asszonyok,
s kezükbe temetett arccal ültek hallgatva hosszasan.
Fiainak gonoszságán még az agg is megütközött
és lelkének nyugalmát nem nyerte vissza a vak király.

Mikor a hősök elhagyták Hásztinapura városát,
villám villant a felhőtlen égen, megremegett a föld,
Ráhu a napot elnyelte, bár nem volt napfogyatkozás,
s a templomokban és házak tetején varju károgott,
keselyű vijjogott, s szörnyű sakálsereg üvöltözött.
S mikor ezen tanácskozott Vidura és a vak király,
megjelent ott a csarnokban a Kuruk vezetőinek,
nagy szentektői körülvéve, az ég hírnöke, Nárada,
és ezeket a félelmes igéket adta át nekik:
„Bhíma s Ardzsuna karjától, Durjódhana hibáiért
tizennégy év ha elszállott, elpusztulnak a Kauravák!”
Fényes alakba öltözve így szólt ez a nagy égi bölcs,
s a semmibe veszett aztán szemük elől az égen át.

Így szól a nagy Mahábháratában a második könyv,
a Gyűlés Könyve.

(Szerdahelyi István fordítása)

Vissza a tetejére!


डॉ. प्रमोद कुमार शर्मा, कंप्यूटर कक्षा और छात्र धन्यवाद sze, 10/15/2008 - 20:29 | Új hozzászólás To view this file you have to download and install this font: http://rajyasabha.nic.in/fonts/DVSR0ntt.ttf ºÉÆSÉÉ®ú ¨ÉÉvªÉ¨ÉÉå Eäò Ê´ÉEòÉºÉ Eäò {ÉÊ®úhÉɨɺ´É°ü{É ºÉÆ{ÉÚhÉÇ Ê´É·É BEò ¶É½þ®ú Eäò °ü{É ¨Éå ¤Énù±ÉiÉÉ VÉÉ ®ú½þÉ ½èþ* VÉ¤É ¦ÉÒ EòÉä<Ç xɪÉÉ ºÉÆSÉÉ®ú ¨ÉÉvªÉ¨É Ê´ÉEòʺÉiÉ ½Öþ+É ½èþ =ºÉxÉä +vªÉÉ{ÉEòÉå EòÉä ʶÉIÉhÉ ¨Éå xɪÉä |ɪÉÉäMÉ Eò®úxÉä EòÉä |ÉäÊ®úiÉ ÊEòªÉÉ ½èþ* ªÉä |ɪÉÉäMÉ ¦ÉɹÉÉ Ê¶ÉIÉhÉ ¨Éå ¦ÉÒ º{ɹ]õ °ü{É ºÉä oùι]õMÉiÉ ½þÉäiÉä ½éþ* ]äõ{É Ê®úEòÉìbÇ÷®ú, ®äúÊb÷ªÉÉä, ´ÉÒÊb÷ªÉÉä ´É Ê¡ò±¨É +ÉÊnù BäºÉä ½þÒ ={ÉEò®úhÉ ½èþ* EÆò{ªÉÚ]õ®ú, ºÉÉì}]õ´ÉäªÉ®ú, xÉä]õ´ÉÍEòMÉ EòÒ ºÉÖÊ´ÉvÉÉ Eäò Ê´ÉEòÉºÉ iÉlÉÉ EÆò{ªÉÚ]õ®ú Eäò ºÉÉlÉ ´ÉÒÊb÷ªÉÉä, +ÉìÊb÷ªÉÉä +ÉÊnù Eäò +lÉ´ÉÉ ¤É½Öþ¨ÉÉvªÉ¨ÉÒªÉ {ÉèEäòWÉÉå Eäò |ɪÉÉäMÉ Eäò {ÉÊ®úhÉɨɺ´É°ü{É +¤É ´É½þ ÊnùxÉ nÚù®ú xɽþÓ ½èþ VÉ¤É ºÉÆ{ÉÚhÉÇ Ê´É¶´É BEò EòIÉÉ ¨Éå {ÉÊ®ú´ÉÌiÉiÉ ½þÉä VÉÉBMÉÉ* +vªÉÉ{ÉEò +{ÉxÉä PÉ®ú ¨Éå ¤Éè`öEò®ú ½þÒ +{ÉxÉä EÆò{ªÉÚ]õ®ú Eäò uùÉ®úÉ ºÉÆ{ÉÚhÉÇ Ê´É·É °ü{ÉÒ EòIÉÉ ¨Éå +{ÉxÉÒ {ÉÉ`ö¬-ºÉɨÉOÉÒ |ɺiÉÖiÉ Eò®ú {ÉÉBMÉÉ +Éè®ú UôÉjÉ +{ÉxÉä-+{ÉxÉä EÆò{ªÉÚ]õ®úÉå Eäò ¨ÉÉvªÉ¨É ºÉä =ºÉ {ÉÉ`ö¬ ºÉɨÉOÉÒ EòÉ ={ɪÉÉäMÉ Eò®ú ºÉEåòMÉä +Éè®ú +{ÉxÉÒ +ɴɶªÉEòiÉÉ Eäò +xÉÖºÉÉ®ú +{ÉxÉÒ ÊVÉYÉɺÉÉ+Éå EòÉä ¶ÉÉÆiÉ Eò®ú ºÉEåòMÉä* EÆò{ªÉÚ]õ®ú Eäò |ɪÉÉäMÉ IÉäjÉ ÊnùxÉ-|ÉÊiÉÊnùxÉ ¤ÉgøiÉä ½þÒ VÉÉ ®ú½äþ ½éþ* ªÉ½þ +{ÉxÉÒ EÖòUô ʴɶÉä¹ÉiÉÉ+Éå +ÉÄEòc÷Éå ªÉÉ |ÉnùiiÉ ºÉɨÉOÉÒ EòÉä +{ÉxÉÒ º¨ÉÞÊiÉ ¨Éå ºÉ½äþVÉ Eò®ú ®úJÉxÉä, =ºÉä iÉäVÉÒ ºÉä ºÉSÉÇ, ºÉÉä]Çõ ´É {ÉÖxÉ´ªÉÇ´ÉκlÉiÉ Eò®úxÉä +ÉÊnù Eäò EòÉ®úhÉ ¦ÉɹÉÉ-ʴɶ±Éä¹ÉhÉ, EòÉä¶É ÊxɨÉÉÇhÉ, +xÉÖ´ÉÉnù EòɪÉÇ, ½þºiÉ-±ÉäJÉxÉ Ê¨É±ÉÉxÉ ªÉÉ <ºÉÒ iÉ®ú½þ Eäò +xÉäEò EòɪÉÉç Eäò ʱÉB ={ɪÉÉäMÉÒ ½þÉä ºÉEòiÉÉ ½èþ* EÆò{ªÉÚ]õ®ú ¨ÉÚ±ÉiÉ& BEò ´ÉÉiÉÉDZÉÉ{ÉÉvÉÉÊ®úiÉ Ê±ÉÊJÉiÉ ¨ÉÉvªÉ¨É ½èþ ªÉÊnù <ºÉEäò ºÉÉlÉ +É´ÉÉVÉ ´É où¶ªÉ ºÉɨÉOÉÒ ¦ÉÒ VÉÉäc÷ nùÒ VÉÉB +lÉÉÇiÉ ¤É½Öþ¨ÉÉvªÉ¨ÉÒªÉ {ÉèEäòWÉÉå EòÉ ={ɪÉÉäMÉ ÊEòªÉÉ VÉÉB iÉÉä ªÉ½þ ¦ÉɹÉÉ +vªÉªÉxÉ-+vªÉÉ{ÉxÉ Eäò IÉäjÉ ¨Éå +Éè®ú ¦ÉÒ +ÊvÉEò ={ɪÉÉäMÉÒ ÊºÉnÂùvÉ ½þÉäMÉÉ* ¥ÉÀÉhb÷/ºÉÞι]õ ¤É½ÖþiÉ ´ªÉÉ{ÉEò ½èþ ½þ¨É =ºÉEòÉä ºÉ¨Éι]õ Eäò °ü{É ¨Éå BEò ºÉÉlÉ xɽþÓ näùJÉ ºÉEòiÉä =ºÉÒ |ÉEòÉ®ú EÆò{ªÉÚ]õ®ú Eäò ¨ÉÉvªÉ¨É ºÉä VÉ¤É EÖòUô ¦ÉÒ ÊºÉJÉÉxÉÉ ½þÉä iÉÉä EÆò{ªÉÚ]õ®ú Eäò ʱÉB =ºÉ Ê´É¹ÉªÉ ºÉä ºÉƤÉÆÊvÉiÉ BEò ºÉÞι]õ EòÉ ÊxɨÉÉÇhÉ Eò®úxÉÉ {Éc÷iÉÉ ½èþ* ªÉ½þ ºÉÞι]õ +{ÉxÉä +É{É ¨Éå ´ªÉÉ{ÉEò ªÉÉ {ÉÚhÉÇ ½þÉäxÉÒ SÉÉʽþB* =ºÉ¨Éå =ºÉ Ê´É¹ÉªÉ ºÉä ºÉƤÉÆÊvÉiÉ ºÉ¨ÉºiÉ VÉÉxÉEòÉ®úÒ (ªÉÉ ÊVÉiÉxÉÒ +É{É UôÉjÉ EòÉä ʺÉJÉÉxÉÉ SÉɽþiÉä ½éþ) {ɽþ±Éä EÆò{ªÉÚ]õ®ú EòÉä näùxÉÒ {Éc÷iÉÒ ½èþ* ªÉ½þ YÉÉxÉ +Éè®ú <ºÉ YÉÉxÉ EòÉ +{ÉxÉÒ +ɴɶªÉEòiÉÉ Eäò +xÉ°ü{É |ɺiÉÖiÉÒEò®úhÉ ÊEòºÉ |ÉEòÉ®ú Eò®úxÉÉ ½èþ ªÉ½þ YÉÉxÉ EÆò{ªÉÚ]õ®ú EòÉä EÆò{ªÉÚ]õ®úÒ ¦ÉɹÉÉ ¨Éå ½þÒ ÊºÉJÉÉxÉÉ {Éc÷iÉÉ ½èþ* ªÉÊnù +vªÉÉ{ÉEò SÉɽþiÉÉ ½èþ ÊEò +vªÉäiÉÉ EÆò{ªÉÚ]õ®ú ºÉä ½þÒ ºÉ¤É EÖòUô ºÉÒJÉ ±Éä iÉÉä ªÉ½þ ºÉÉ®úÉ YÉÉxÉ EÆò{ªÉÚ]õ®ú EòÉä EÆò{ªÉÚ]õ®úÒ ¦ÉɹÉÉ ¨Éå YÉÉiÉ ½þÉäxÉÉ SÉÉʽþB* UôÉjÉ ªÉÉ +vªÉäiÉÉ +{ÉxÉÒ +ɴɶªÉEòiÉÉ Eäò +xÉÖºÉÉ®ú +lÉ´ÉÉ +vªÉÉ{ÉEò uùÉ®úÉ {ÉÚ´ÉÇÊxÉvÉÉÇÊ®úiÉ Gò¨É Eäò +xÉÖºÉÉ®ú =ºÉ¨Éå ºÉä EÖòUô näùJÉ ºÉEòiÉÉ ½èþ ªÉÉ {Égø ºÉEòiÉÉ ½èþ* EÆò{ªÉÚ]õ®ú ¨Éå ={ɱɤvÉ {ÉÉ`ö +lÉ´ÉÉ ºÉɨÉOÉÒ EòÉä |ÉÉäOÉɨɮú ½þÓ ¦ÉÒ, ÊEòºÉÒ ¦ÉÒ °ü{É ¨Éå <ºiÉä¨ÉÉ±É Eò®ú ºÉEòiÉÉ ½èþ* EÆò{ªÉÚ]õ®ú ¨Éå ={ɱɤvÉ ºÉÖÊ´ÉvÉÉ+Éå EòÒ ºÉ½þɪÉiÉÉ ºÉä <ºÉ ºÉɨÉOÉÒ EòÉä UôÉjÉ EòÒ +lÉ´ÉÉ |ɺiÉÖiÉÒEò®úhÉ EòÒ +ɴɶªÉEòiÉÉ Eäò +xÉÖ°ü{É |ɺiÉÖiÉ ÊEòªÉÉ VÉÉ ºÉEòiÉÉ ½èþ* BEò ¤ÉÉ®ú +¦ªÉÉºÉ ¤ÉxÉÉ näùxÉä Eäò ¤ÉÉnù =x½þÓ +¦ªÉɺÉÉå EòÉ ={ɪÉÉäMÉ Ê¶ÉIÉhÉ ´É {É®úÒIÉhÉ Eäò ʱÉB ¦ÉÒ ¤Éc÷Ò ºÉ½þVÉiÉÉ ºÉä ÊEòªÉÉ VÉÉ ºÉEòiÉÉ ½èþ* +ÉVÉ YÉÉxÉ-Ê´ÉYÉÉxÉ Eäò ʴɺ¡òÉä]õ Eäò ªÉÖMÉ ¨Éå ´ÉèYÉÉÊxÉEò =xxÉÊiÉ Eäò ºÉÉlÉ-ºÉÉlÉ Ê¶ÉIÉÉ VÉMÉiÉ ¨Éå ¦ÉÒ =xxÉiÉ ´ÉèYÉÉÊxÉEò ={ÉEò®úhÉÉå EòÉ |ɪÉÉäMÉ ¤ÉgøiÉÉ VÉÉ ®ú½þÉ ½èþ* EÆò{ªÉÚ]õ®ú +ÉvÉÖÊxÉEò |ÉÉènÂùªÉÉäÊMÉEòÒ EòÉ ºÉ¤ÉºÉä ¤Éc÷É ªÉÉäMÉnùÉxÉ ½èþ* +ÉVÉ VÉÒ´ÉxÉ Eäò |ÉiªÉäEò IÉäjÉ ¨Éå =ºÉEòÉ |ɪÉÉäMÉ ½þÉäxÉä ±ÉMÉÉ ½èþ* ¨ÉÉxÉ´É VÉÒ´ÉxÉ +Éè®ú ʶÉIÉÉ ¨Éå EÆò{ªÉÚ]õ®ú EòÉ |ɪÉÉäMÉ ´ÉèYÉÉÊxÉEò ={ÉEò®úhÉÉå Eäò |ɪÉÉäMÉ EòÒ Ênù¶ÉÉ EòÒ SÉ®ú¨É ºÉÒ¨ÉÉ ½èþ* Ê´ÉYÉÉxÉ |ÉÉènÂùªÉÉäÊMÉEòÒ +Éè®ú ʶÉIÉÉ Eäò IÉäjÉ ¨Éå =ºÉEäò Ê´ÉEòÉºÉ +Éè®ú ¶ÉÉävÉ {É®ú EÆò{ªÉÚ]õ®ú Eäò +ÉʴɹEòÉ®ú EòÉ ¤É½ÖþiÉ VɤɮúnùºiÉ |ɦÉÉ´É {Éc÷É ½èþ* <ºÉºÉä ʴɶ´É Eäò +xÉäEò Ê´ÉEòʺÉiÉ näù¶ÉÉå Eäò nèùÊxÉEò VÉÒ´ÉxÉ ¨Éå GòÉÆÊiÉEòÉ®úÒ {ÉÊ®ú´ÉiÉÇxÉ ½Öþ+É ½èþ* <ºÉ |ÉEòÉ®ú +ÉVÉ VÉÒ´ÉxÉ Eäò |ÉiªÉäEò IÉäjÉ ¨Éå, VÉèºÉä - ´ªÉÉ{ÉÉ®ú, ªÉÉiÉɪÉÉiÉ, ºÉÆ|Éä¹ÉhÉ-ºÉÆSÉÉ®ú, ®úɹ]ÅõÒªÉ ºÉÖ®úIÉÉ, +ÆiÉÊ®úIÉ ªÉÉjÉÉ, =i{ÉÉnùxÉ, ´ÉèYÉÉÊxÉEò ¶ÉÉävÉ, ʶÉIÉÉ-ºÉÆ|Éä¹ÉhÉ +ÉÊnù ºÉ¨ÉºiÉ IÉäjÉÉå ¨Éå ¦ÉÒ EÆò{ªÉÚ]õ®ú EòÉ |ɪÉÉäMÉ ÊEòªÉÉ VÉÉiÉÉ ½èþ* +ÉVÉ EÆò{ªÉÚ]õ®úÉå xÉä ʶÉIÉÉ IÉäjÉ ¨Éå BEò |ÉÉÊ´ÉÊvÉEò +Éè®ú ºÉɨÉÉÊVÉEò GòÉÆÊiÉ ±ÉÉ nùÒ ½èþ* <ºÉEòÉ ºÉ¨ÉÉVÉ {É®ú ´É½þÒ |ɦÉÉ´É {Écä÷MÉÉ VÉÉä UôÉ{ÉäJÉÉxÉä +Éè®ú ¨ÉÖÊpùiÉ {ÉÖºiÉEòÉå EòÉ VÉxÉ-VÉÒ´ÉxÉ +Éè®ú ʶÉIÉÉ-ºÉÆ|Éä¹ÉhÉ +Éè®ú ºÉÆ®úSÉxÉÉ {É®ú {Éc÷É lÉÉ* EÆò{ªÉÚ]õ®ú EòÉä Ê´ÉnÂùªÉÖiÉ ¨ÉκiɹEò ¦ÉÒ Eò½þÉ VÉÉiÉÉ ½èþ* ªÉnÂùªÉÊ{É +xªÉ ʶÉIÉhÉ-ªÉÆjÉÉå ¨Éå {ÉÉ`ö¬ ´ÉºiÉÖ EòÉä UôÉä]äõ-UôÉä]äõ {ÉnùÉå ¨Éå Gò¨É¤Érù °ü{É ¨Éå |ɺiÉÖiÉ ÊEòªÉÉ VÉÉiÉÉ ½èþ, ÊEòxiÉÖ ð¤ÉäMÉÉ xɽþÓ* +¦ªÉÉºÉ ´É {É®úÒIÉhÉ Eäò nùÉè®úÉxÉ EÆò{ªÉÚ]õ®ú ºÉä ¤ÉÉ®ú-¤ÉÉ®ú BEò ½þÒ |ɶxÉ {ÉÚUôxÉä {É®ú BEò ½þÒ iÉ®ú½þ EòÉ =kÉ®ú ÊnùJÉÉBMÉÉ ´É Zɱ±ÉÉBMÉÉ ªÉÉ b÷ÉÄ]äõMÉÉ xɽþÓ* |ÉiªÉäEò UôÉjÉ EòÉä EÆò{ªÉÚ]õ®ú EòÒ ªÉjÉ-iÉjÉ SɪÉxÉ ºÉÖÊ´ÉvÉÉ (Random Selection) ºÉä BEò +±ÉMÉ +¦ªÉɺÉ/{É®úÒIÉhÉ ÊnùªÉÉ VÉÉ ºÉEòiÉÉ ½èþ* <ºÉ iÉ®ú½þ +vªÉÉ{ÉEò EòÉ EòɪÉÇ BEò ºÉÒ¨ÉÉ iÉEò Eò¨É ÊEòªÉÉ VÉÉ ºÉEòiÉÉ ½èþ* ´É½þ BEò ½þÒ iÉ®ú½þ Eäò =iiÉ®úÉå EòÉä ¤ÉÉ®ú-¤ÉÉ®ú VÉÉÄSÉxÉä Eäò EòɪÉÇ ºÉä iÉÉä ÊxÉζSÉiÉ iÉÉè®ú {É®ú ¨ÉÖÊHò {ÉÉ ½þÒ ºÉEòiÉÉ ½èþ* +vªÉÉ{ÉEò SÉɽäþ iÉÉä UôÉjÉ EòÉä |ɶxÉ MɱÉiÉ fÆøMÉ ºÉä ½þ±É Eò®úxÉä {É®ú =ºÉEòÉ ºÉ½þÒ =kÉ®ú ÊnùJÉÉ ºÉEòiÉÉ ½èþ* ªÉÊnù ¨ÉÉìb÷¬Ú±É®ú B|ÉÉäSÉ +{ÉxÉÉ ±ÉÒ VÉÉB iÉÉä iÉÉä UôÉjÉ EòÉä +vªÉÉ{ÉEò ¨ÉÉìb÷¬Ú±É ¨Éå VÉÉxÉä ºÉä iÉlÉÉ +{ÉxÉä ºiÉ®ú ºÉä =SSÉ ºiÉ®ú Eäò {ÉÉ`ö {ÉgøxÉä ºÉä ®úÉäEòÉ VÉÉ ºÉEòiÉÉ ½èþ* EÆò{ªÉÚ]õ®ú uùÉ®úÉ +vªÉªÉxÉ, +¦ªÉɺÉ, {É®úÒIÉhÉ +ÉÊnù Eäò ʱÉB +vªÉÉ{ÉEò EòÒ +ɴɶªÉEòiÉÉ xɽþÓ ½þÉäiÉÒ UôÉjÉ +{ÉxÉÒ +ɴɶªÉEòiÉÉ ´É ºÉÖÊ´ÉvÉÉxÉÖºÉÉ®ú Eò¦ÉÒ ¦ÉÒ +vªÉªÉxÉ Eò®ú ºÉEòiÉÉ ½èþ ªÉÉ {É®úÒIÉÉ näù ºÉEòiÉÉ ½èþ* UôÉjÉ EòÉä {É®úÒIÉÉ {ÉÊ®úhÉÉ¨É Eäò ʱÉB <ÆiÉVÉÉ®ú ¦ÉÒ xɽþÓ Eò®úxÉÉ {Éc÷iÉÉ* ªÉÊnù |ÉÉäOÉÉ¨É ¨Éå ´ªÉ´ÉºlÉÉ Eò®ú nùÒ VÉÉB iÉÉä EÆò{ªÉÚ]õ®ú +vªÉÉ{ÉEò ¨ÉÉìb÷¬Ú±É ¨Éå UôÉjÉÉå Eäò {É®úÒIÉÉ {ÉÊ®úhÉÉ¨É ºÉ½äþVÉ Eò®ú ®úJÉ ºÉEòiÉÉ ½èþ ÊVÉx½åþ +vªÉÉ{ÉEò Ê´ÉʦÉzÉ iÉ®úÒEòÉå ºÉä näùJÉxÉä Eäò ºÉÉlÉ-ºÉÉlÉ ºÉÆ{ÉÉÊnùiÉ ¦ÉÒ Eò®ú ºÉEòiÉÉ ½èþ* डॉ. प्रमोद कुमार शर्मा, अभिवादन डॉ. मिश्र का पुत्र शरद आज चार साल बाद अपनी पत्नी मीनाक्षी व पुत्र-निखिल के साथ आज भारत आ रहा है। डॉ. मिश्र और शर्मा जी एयर पोर्ट की लॉबी में बातचीत कर रहे हैं। उसी समय डॉ. मिश्र की बेटी और दामाद (प्रमोद) अपने बेटे साथ वहाँ पहुँचते हैं। डॉ. मिश्र की बेटी और उसका बेटा उनके चरण स्पर्श* करते हैं। प्रमोद – नमस्ते पिताजी।*2 डॉ. मिश्र - खुश रहो बेटी, खुश रहिए (प्रमोद की और देखते हुए)।*3 (प्रगीत को गोद में उठाते हुए, चूमते हैं।*4 खुश रहिए प्रगीत बेटा। (शर्मा जी की और इशारा करते हुए) इनसे मिलिए। ये हैं हमारे मित्र शर्मा जी। गीता व प्रमोद - नमस्ते*5 अंकल*6 जी। प्रगीत - नाना जी प्रणाम*7। शर्मा जी - नमस्कार-नमस्कार। *8 आयु्ष्मान भव प्रगीत की कमर पर हाथ रखते हैं। आपका नाम क्या है बेटे? प्रगीत - प्रगीत। शर्मा जी - किस स्कूल में पढ़ते हो? प्रगीत - डी.पी.एस. आर. के. पुरम में। गीता - फ्लाइट आने में कितनी देर है? डॉ. मिश्रा - फ्लाइट तो आधा घंटा पहले ही आ चुकी है। वे लोग आने वाले होंगे। (बूढ़ा ड्राइवर रामदीन वहाँ आता है) रामदीन - राम-राम*9 बिटिया। बाबू साहब पायलागी*10 प्रगीत बेटा राधेश्याम*11, राम-राम। गीता - राम-राम काका। कैसे हो? आपकी बेटी कैसी है? आजकल कहाँ है? रामदीन - हम तो बिल्कुल ठीक हैं। बेटी भी कानपुर में ठीक है। प्रमोद - काका जरा प्रगीत को कुछ दिलवा दीजिए। (50 का नोट देता है, रामदीन प्रगीत को लेकर चला जाता है।) डॉ. मिश्रा - अरे भाई वह देखिए जीन और जैकेट पहने शरद दिखाई पड़ रहे हैं। गीता - हाँ पिताजी। साथ में नीली साड़ी पहने मीनाक्षी भी हैं, और निखिल तो सामान की ट्रॉली पर बैठे हैं। (प्रमोद आगे बढ़कर शरद के पास पहुँच जाता है।) शरद व मीनाक्षी- (पैर छूते हुए) जीजा जी प्रणाम। प्रमोद - शरद से हाथ मिलाते हुए*12 खुश रहो। यात्रा कैसी रही? ( डॉ. मिश्रा, गीता और शर्मा जी भी शरद के पास पहुँच जाते हैं। शरद और मीनाक्षी डॉ. मिश्रा और गीता के पैर छूते हैं। ) डॉ. मिश्रा - खुश रहिए, खुश रहिए । यात्रा कैसी रही? अरे-अरे निखिल ! हाऊ आर यू? निखिल - गुड मार्निंग एवरी बडी। शरद - नो, नो निखिल। एवरी बडी इज़ एल्डर देन यू, टच एवरी बडीज़ फीट। सबका परिचय देता है। दादा जी, बूआ जी, फूफा जी, निखिल - ओ.के.। सबके पैर छूता है, सब उसे बारी-बारी उठाकर चूमते है और आशार्वाद देते हैं।) डॉ. मिश्रा - (शरद और मीनाक्षी से) बेटा यह हमारे मित्र डॉ. शर्मा हैं। शरद - गुड मॉर्निंग अंकल जी। मीनाक्षी - (हाथ जोड़कर) नमस्कार अंकल जी। डॉ. शर्मा - (मीनाक्षी से) नमस्कार बेटी! खुश रहो। (शरद से) बेटे से चरण स्पर्श करवाते हो और खुद गुड मार्निंग करते हो। शरद - गलती हो गई अंकल जी। सुप्रभात।*13 डॉ. शर्मा - अरे भई नमस्ते या राम-राम कहो! सुप्रभात तो गुड मार्निंग का ही अनुवाद है। शरद - अच्छा अंकल जी राम-राम! (प्रमोद से) जीजा जी प्रगीत कहाँ है? निखल - वेयर इज़ प्रगीत भैया बूआ जी? प्रमोद - ही इज़ विद रामदीन। वह रामदीन के साथ जूस पीने गया है। (प्रगीत को आवाज देता है- प्रगीत-प्रगीत। (रामदीन प्रगीत को लेकर आ जाता है) प्रगीत - मामाजी नमस्ते, मामी जी नमस्ते*14। शरद व मीनाक्षी- खुश रहो बेटा। (निखिल से- टच यूअर एल्डर ब्रदर्स फीट आलसो।) (निखिल प्रगीत के पैर छूता है प्रगीत उसे गोद में उठा लेता है।) रामदीन - बाबू भइया चार साल बाद देखा है, विदेस में रहकर आए हो। हमारा आपको दंडवत प्रणाम*15 करने का मन है। ( सामने लेटकर प्रणाम करता है, शरद उसे उठा लेता है। काका - उठो काका। कितनी गाड़ियाँ हैं। डॉ. मिश्रा - दो गाड़ियाँ हैं। तुम्हारा सामान तो ज्यादा नहीं है। गीता घर जाएँगी। एक टैक्सी कर लेते हैं। शरद - काका गाड़ी में कैरियर तो है ना। रामदीन - हाँ बाबू भइया। शरद - फिर टैक्सी की जरूरत नहीं है। चार ही तो लोग हैं। सामान तो कैरियर और डिक्की में आ जाएगा। डॉ. मिश्रा - (मीनाक्षी से) यात्रा कैसी रही बेटी। निखिल ने तंग तो नहीं किया। मीनाक्षी - यात्रा तो ठीक थी पिताजी, पर इतनी लंबी थी कि निखिल बार-बार प्लेन से बाहर निकलने को कह रहा था। एयरपोर्ट पर आकर बहुत खुश हुआ। मानो जेल से छुट्टी मिल गई हो। (सब लोग आपस में बातें करते हुए पार्किंग की ओर चलते हैं।) प्रमोद - हमारी गाड़ी दूसरी तरफ है। हमें विदा दीजिए। अच्छा पिताजी और अंकल जी नमस्ते! गीता - प्रगीत तुम मामा जी के साथ जाओगे या हमारे साथ चलोगे। प्रगीत - मामा जी और निखिल के साथ। गीता - ठीक है। अच्छा पिताजी प्रणाम। अंकल जी नमस्ते। गीता, प्रमोद- खुश रहो। मीनाक्षी - (निखिल से) से प्रणाम टू बूआ जी एंड फूफा जी। निखिल - प्रणाम बूआ जी, प्रणाम फूफा जी। गीता, प्रमोद - हाथ ऊपर उठाकर, इतने बड़े हो जाओ। (सब लोग अपनी-अपनी गाड़ी में बैठते हैं और हाथ हिलाते हुए चले जाते हैं) -------------------------------------------------------------- *1. चरण स्पर्श- अपने से बड़ों –उम्र, रिश्ते आदि की दृष्टि से) का अभिवादन करने का तरी का है। इसमें अभिवादन करने वाल सामने वाले व्यक्ति के पैरों को प्रायः दाएँ हाथ से छूता है। बहुएँ तो दोनों हाथों से अपनी ससुराल की रिश्ते में बड़ी महिलाओं के पैरों को दबाती भी हैं (शहरों में यह परंपरा दिखाई नहीं देती)। आशीर्वाद देनेवाला व्यक्ति कमर पर हाथ रखकर अथवा गले लगाकर आशीर्वाद देता है। हिंदी भाषी क्षेत्र के कुछ हिस्सों में बेटी माता-पिता आदि के और दामाद सास ससुर आदि के पैर नहीं छूता। *2. हिंदी भाषी क्षेत्र के कुछ हिस्सों में दामाद ससुर के चरणों का स्पर्श नहीं करता, कुछ हिस्सों में करता है। नमस्ते का प्रयोग मिलते समय तथा विदा होते समय किया जाता है। *3. अपने से बड़े जिस व्यक्ति का अभिवादन किया जाता है वह आशीर्वचन कहता है या बोलकर आशीर्वाद भी देता है। यह आशीर्वाद खुश रहने की कामना, आयु लंबी होने की कामना आदि हो सकता है। कुछ समय पूर्व तक तो विवाहित महिला को ‘दूधों नहाओ, पूतों फलो’ आशीर्वाद दिया जाता था। *4.भारत में छोटे बच्चों के अभिवादन का उत्तर उनको चूमकर भी दिया जाता है। आजकल मीडिया के प्रभाव के कारण यह प्रवृत्ति बड़े लोगों में भी दिखाई देने लगी है। *5. अपने उम्र तथा पारिवारिक संबंधों से उतर व्यक्ति को नमस्ते कहकर अभिवादन किया जाता है। नमस्ते का अर्थ है मैं आपके सामने विनम्रतापूर्वक झुककर अभिवादन करता हूँ। *6. अपने माता पिता के पुरुष व महिला मित्रों तथा उनके हमउम्र व्यक्तियों के लिए अंकल व आंटी शब्द का प्रयोग किया जाता है। इसका अर्थ है कि उस व्यक्ति से सीधे पारिवारिक संबंध नहीं हैं। *7 चरण स्पर्श न कर पाने की स्थिति में प्रणाम कहकर काम चलाया जाता है। इसका अर्थ है मैं आपके चरणों का स्पर्श करता हूँ। *8.नमस्ते के स्थान पर अथवा इसके प्रत्युत्तर में नमस्कार शब्द का प्रयोग किया जाता है। *9. इस आशीर्वचन का अर्थ है आप दीर्घायु हों, आपकी उम्र लंबी हो। *10. राम-राम- ग्रामीण क्षेत्रों तथा बुजुर्गों में अभिवादन के लिए इस अभिव्यक्ति का प्रयोग किया जाता है। यह मिलने और विदा होने दोनों अवसरों पर प्रयोग की जाती है। इसके अलावा राधे-राधे, राधेश्याम, हरे राम, श्री राम, जयश्री राधे आदि भी इसी प्रकार की अभिव्यक्तियाँ हैं। *11. चरण स्पर्श का स्थानीय रूप- अर्थ है –मैं आपके पैर छूता हूँ। गाँवों में निम्न जाति के लोग उच्च जाति के लोगों का अभिवादन भी इसी अभिव्यक्ति से करते हैं। *12. राम-राम जैसी ही अभिव्यक्ति है। *13. अब भारत में भी अभिवादन के साथ हाथ मिलाने का प्रचलन बढ़ता जा रहा है। *14. हिंदी में मिलने के अवसर पर तथा विदा होने के अवसर के अभिवादन समान ही हैं। नमस्ते नमस्कार आदि। आजकल गुड मार्निंग और गुड नाइट के अनुवाद के रूप में सुप्रभात व शुभरात्रि जैसी अभिव्यक्तियाँ भी सुनाई पड़ जाती हैं। *15 दंडवत प्रणाम – बहुत अधिक आदर देने के लिए दंड लाठी के समान, सीधे लेटकर प्रणाम किया जाता है। भगवान, सम्राट, राजा आदि का इसी प्रकार अभिवादन किया जाता था।