Esszépályázat 2020

Esszépályázat

Esszépályázat

Az Indológia Tanszék az eredetileg 2020 áprilisára tervezett és az ELTE Bölcsészettudományi Karán megrendezendő Indiai Kulturális Naphoz kapcsolódóan az Indiai Nagykövetséggel együtt esszépályázatot hirdetett, amelyre az alábbi témákban vártunk magyar nyelvű esszéket:

  • Az én Indiám
  • Nem csak a Tádzs Mahal! India rejtett kincsei

A pályázat mindenki számára nyitott volt: egyetemi hallgatók, középiskolások, felnőtt dolgozók és más érdeklődők esszéire egyaránt számítottunk.

A koronavírus-járvány miatt azonban a kulturális napot kénytelenek voltunk bizonytalan időre elhalasztani, és különböző okok miatt még mindig nem látjuk, mikor kerülhet sor erre a nagyszabású, sokakat megmozgató színes eseményre. E körülmények miatt a tanszék és a nagykövetség hosszas mérlegelés után végül úgy döntött, hogy az összes pályázót jutalomban részesítjük, és pályaművüket szerkesztett formában honlapunkon közzétesszük. Ezek az esszék olvashatók az alábbiakban. Mindegyik írásmű mellett írójuk fényképe is megtalálható.

A pályázóknak szívből gratulálunk, az olvasóknak pedig kellemes időtöltést kívánunk az esszék olvasásához!

Aros Lilla Kitti

Nem csak a Tádzs Mahal! India rejtett kincsei

„Néha döbbenetes belegondolni,
milyen apróságokban
rejlenek hatalmas kincsek,
és milyen parányi dolgok
mesélhetnek el egy egész életérzést.”

(Robert Lawson)

Az Indiai Köztársaság a világ második legnagyobb népességű országa. Kultúrája nagyon sokszínű, ami annak is köszönhető, hogy az országban számos nyelven és nyelvjárásban beszélnek, amelyek közül a hindi és az angol a hivatalos nyelv. Írásomban e színes kultúra kincsei közül a zenei örökség egy szeletét szeretném bemutatni, ugyanis az indiai zene nagyon izgalmas terület, és ez az, ami a legközelebb áll hozzám az ország kultúrájából.

Az indiai klasszikus zene gyökerei nagyon régre nyúlnak vissza. Erről az időszámításunk kezdete körül keletkezett Nátjasásztra is tanúskodik, amelyet Bharata művének tartanak. Az indiai zene külön foglalkozik a dallamok és hangsorok által keltett érzelmekkel. Kétféle zenei rendszert is létrehoztak, amelyek kiegészítették egymást: az egyik a dallam rendszere, vagyis a rága, a másik pedig a ritmus rendszere, amelyet tálának nevezünk.

Az indiai klasszikus zenének két irányzata van: az egyik a hindusztáni, a másik a karnatikus zene. India északi részén a hindusztáni irányzat, déli részén pedig a karnatikus irányzat terjedt el. A déli irányzatot kevésbé alakították a külső hatások, az északi irányzatra azonban nagy befolyással volt a perzsa és az arab kultúra.

Darvas Gábor A totemzenétől a hegedűversenyig című művében leírja, hogy az indiai hangrendszerben az oktávot huszonkét hangközre osztották fel, amelyek fizikailag nem egyenlők, és amelyek közül a legkisebbet srutinak nevezik. Ebből a huszonkét hangközből álló hangkészletből hétfokú hangnemek és hangsorok választhatók ki, ezek lesznek az egyes dallamok alapjai. A hangkészletben hét hangnak van konkrét megnevezése, mégpedig a következők: sza, ri, ga, ma, pa, dhi, ni. Két alaphangnemet használnak: az egyik a sza-gráma, amely elméletben a dór hangsornak lenne megfeleltethető, a másik a ma-gráma, amely a líd hangsor lehetne. A gráma szó ebben az esetben oktávot jelent.

A hangsorokat transzponálni is lehet a két gráma bármelyik hangjára. Így legelőször tizennégy hangnem alakult ki, majd Bharatának sikerült ezekből további különböző kombinációkat kitalálnia, így összesen huszonegy hangnem keletkezett, amelyet az indiai zenében dzsátinak neveznek. Ezeknek a dzsátiknak három hangját kezelik kiemelt fontosságúként: az első és az utolsó hangot, valamint azt, amelyik a legtöbbször fordul elő a dallamban. Ez lett később a rágák alapja.

De mik is pontosan a rágák? A rága eredetileg színt, izgalmat, kedélyt jelent, azonban az indiai zenében ez a különböző úgynevezett dallammodellek gyűjtőneve. Érdemes még azt is megemlíteni, hogy az indiaiak hímnemű és nőnemű dallamokat is elkülönítettek. Úgy tartják, hogy a rágák kilenc érzelem kifejezésére alkalmasak: humor, hősiesség, szeretet, meglepetés, utálat, félelem, ijedtség, nyugalom és gyöngédség. A rágáknak fontos része a dallamváz felett futó rögtönző előadásmód, amelyben a leglényegesebb elem a gamakának nevezett díszítések módja és kidolgozottsága.

A klasszikus indiai zene másik alapvető alkotórésze a tála, vagyis a ritmusok rendszere, amely az európai zene ütemfajtáinak feleltethető meg, de a belső hangsúlyozás miatt sokkal bonyolultabb annál. Az indiai ritmusok kerülik a szimmetriát és a hangsúlyok egyenletes elosztását.

Végül pillantsunk bele abba, milyen hangszereket használnak az indiai zenében. Elsőként a tamburát (vagy másik nevén tanpurát) említem meg, amely nem tévesztendő össze a magyar népzenében is használt tambura nevű hangszerünkkel. Az indiai klasszikus zenében a tambura nem konkrét dallamot játszik, hanem egyfajta hátteret, légkört hoz létre a színpadon, más szóval egy zenei állapotot teremt meg. A második hangszer, a szitár az indiai hangverseny- és koncertélet egyik meghatározó szereplője. Pengetős hangszer, amely a perzsák közvetítésével jutott el Indiába. Az egyik leghíresebb szitár-játékosnak Ravi Shankar tekinthető. A kinnari nevű hangszer pedig egy Indiában előforduló citerafajta. A három név szerint említett zeneszerszám mellett még különféle dobokat, harangokat, fúvós, vonós és pengetős hangszereket használnak az indiai klasszikus zenében, de nagyon fontos szerepe van az éneklésnek is.


Bozsó Borbála

India, szerelmem a Tádzs Mahalon túl

Drága Indiám!

Emlékszel még az első találkozásunkra? Amikor még azt se tudtam, mire számítsak… Tele voltam kételyekkel, kérdésekkel és, ami a legfontosabb, izgalommal. Próbáltam minden sztereotípiát kizárni és a saját szememmel meglátni Benned a csodát. És ez sikerült is. Most már látom az igazi arcodat, és az összes hibáddal együtt szeretlek. Engem nem érdekel a higiénia hiánya és a nagy szegénység, hiszen ennél sokkal többet rejtesz. Csak az érdeklődő, nyitott emberek veszik észre az elrejtett kincseidet. Pedig van belőlük bőven.

Kezdjük az elején. Az első benyomástól fogok haladni, és elmesélem Neked, mit is éreztem, mikor megismerkedtünk. Már évek óta tervben volt az utazás. Pontosabban attól a pillanattól kezdve tudtam, hogy meglátogatlak, mikor a barátaink Mumbaiba költöztek. Ők egy munka miatt kötöttek ki Nálad.

Csak akkor hittem el, hogy tényleg találkozunk, amikor elkezdtem összepakolni. Három hétre elegendő ruhát hajtogattam be egy nagy hátizsákba. Nehezítő körülmény volt, hogy az időjárás sehogyan sem egyezik meg az itthonival. Te egyszerre vagy forró és hűs, száraz és nedves. Mivel ez volt az első utam Hozzád, még nem volt tapasztalatom, hogyan öltözzek. A végére igazi hátizsákos turista lettem, aki izgatottan indul a nagy ismerkedésre.

A jól megpakolt csomaggal – hét óra utazással a hátam mögött – a mumbai repülőteredre érkeztem. Amint a többszörös ellenőrzés után a talpam először érintette a földedet, azonnal megcsapott a párás mumbai levegő. Annak ellenére, hogy a hosszú repülőúton mindvégig pihentem, mikor megérkeztem, mégis nagyon fáradt voltam. Nem csoda, hiszen a Budapest és Mumbai közötti három és fél óra időeltolódás engem is megviselt. Egy aranyos, sötétebb bőrű, igazi indiai bácsi várt engem, aki elszállított a szállodába, ahol az ismerőseink laktak. Egy kis szundikálás után indulhattam is, hogy felfedezzelek Téged.

Az utcákon embertömeg hömpölygött, az autók megállás nélkül dudáltak, és persze ott volt a szenny is úton-útfélen. A hinduizmus szent állatai, a tehenek is részei voltak e forgatagnak, és kóbor kutya is rengeteg sétált az utcákon.

Érdekesnek tartom a hinduizmust. A hinduk nagy része nem eszik húst, gyakran imádkozik, és nagy becsben tartja a szent állatokat. Az indiaiak többsége ezt a vallást követi, de az országban jóformán a világ összes vallása megtalálható, köztük sok számomra idegen, nagyon különös hit is. Közülük a legrendkívülibbnek a dzsaina vallást találtam. Ennek a legfőbb ideológiája az, hogy semmilyen élőlénynek nem szabad fájdalmat, kiváltképpen halált okozni. Ebből következik, hogy a dzsainák semmilyen állati eredetű ételt nem esznek, sőt még a zöldségeket sem mindig fogyasztják el, hiszen amikor ezeket kihúzzuk a földből, az nekik fájdalommal, olykor halállal jár. De akkor valójában mit is esznek? Olyan zöldségeket és gyümölcsöket, amelyekhez úgy jutnak hozzá, hogy közben nem alkalmaznak „erőszakot”, és nem okoznak halált. Azok közül, akik ezt a vallást követik, sokan eltávolítják a testükön lévő összes szőrzetet, mások eltakart arccal járnak, nehogy a levegőben lévő mikroorganizmusokat belélegezzék, és ezáltal megöljék őket. Hasonló okokból földet sem művelnek. Az elvakult hívők még az utcát is felseprik maguk előtt, nehogy rálépjenek az apró élőlényekre. Mindezek mellett sok más lenyűgöző és zavarba ejtő szokást is felfedeztem, India, a határaidon belül.

Mumbaiban a legmélyebb benyomást a „slum”, a nyomornegyed meglátogatása keltette bennem. Itt élnek a legszegényebb emberek, borzasztó körülmények között. Amikor elindultam egy „slum-túrára”, azt hittem, olyan emberekkel fogok találkozni, akik az utcán élnek, és egész nap nem csinálnak semmit. A túra végére pozitívan csalódtam. Meglepődve figyeltem meg ugyanis, hogy itt mindenkinek van munkája, és a lehető legtöbbet próbálja kihozni a helyzetéből. Ez az indiai emberek jellemző gondolkodásmódja: annak örülnek, amijük van, még a legnehezebb körülmények között is boldogok, mosolyognak, segítőkészek, és megcsodálják, ha valakinek fehér a bőre. Akár még szelfit is kérnek tőle, ezért Indiában az ember úgy érezheti magát, mintha filmsztár lenne.

Utazásom során több városodat is meglátogattam, próbáltam annyit belesűríteni, amennyit csak lehetséges. Mumbai után a következő megállóm Udaipur volt, ahova szintén repülővel utaztam. Itt hamar rá kellett jönnöm, hogy a tisztálkodási szokásaink is meglehetősen eltérőek. A szálloda fürdőszobájában első pillantásra nem igazán tudtam mit kezdeni egy alacsonyan lévő csappal és a mellette lévő vödörrel. Majd felfedeztem, hogy a vödörben egy öntőpohár található, és kezdődhetett a zuhanyzás indiai módra! Az éjszakai pihentető alvás sem úgy sikerült, amint azt elterveztem, ugyanis az indiai szokások közbeszóltak. Egész éjszaka ünnepet tartottak, hangos zenével, dobokkal. A házakon zavarodott majmok ugráltak az egyik tetőről a másikra. Szerencsére biztonságban voltam, csak éppen reggelre még fáradtabban ébredtem, mint amilyen előző este voltam. Ezt a városodat is töviről-hegyire bejártam, India, és újabb oldalaidat fedeztem fel a magam számára.

Következő állomásom Jaisalmer volt. Ebből a középkori városból egy karavánnal, teveháton egyenesen a Thár-sivatagba vettem az irányt. A látvány sivataghoz méltó: homok mindenhol… Itt egy emlékezetes éjszakát töltöttem a szabad ég alatt.

Orcád szebbnél szebb színei mellett még a Tádzs Mahal bája is eltörpül. Itt a rád jellemző túlfűtöttséget, érzékiséget nem éreztem, ám a gyönyörű hófehér épület aprólékos díszítettsége lenyűgözött. Csodálatos, mit fel nem képes építeni egy szerelmes férj szíve választottja tiszteletére annak örök nyughelyéül!

Varanasi olyan város, amelyet ha egyszer megismer az ember, soha többé nem tudja kiverni a fejéből. India hét szent városának egyike, a hinduk legfontosabb zarándokhelye, amely számukra éppen olyan jelentős, mint Róma a keresztények számára. Varanasi a világ egyik legősibb városa, hiszen már négyezer éves múlttal rendelkezik. Az ide vezető hosszú, emlékezetes buszút olyan volt, akár egy időutazás. Mintha a középkorba csöppentem volna. Csodálatos és egyben ijesztő hely. Amit láttam és éreztem, az a csontomig hatolt. Az óvárost szűk kis sikátorok szövik át, és mindent  beleng a füstölők illatának és a szemét szagának erős kavalkádja. A Gangesz partján az élet és a halál összemosódik: az emberek ugyanabba a folyóba temetik szeretteiket, mint amelyikhez áhítatosan megtisztulni járnak, a hamvasztási szertartás az életük legtermészetesebb része. Ott, a máglyák mellett állva, az összes rossz érzés elszáll, és körbeölel a nyugalom.

A kedvenc városom Amritsar, ahol ismét egy másik arcodat ismerhettem meg. A város a szikh vallás központja, meglepően tiszta és rendezett. A szikhek a közösséghez tartozás jeleként mindig öt szimbolikus jelentőségű dolgot viselnek: egy kést, egy csontfésűt, egy acél karperecet, egy pamutnadrágot, hajukat pedig levágatlanul hagyják, és turbánjuk alá tekerik. Az Amritsarban található Arany templom, a szikhek legszentebb temploma aranyszínben csillog, és újra és újra elbűvöli csodálóját. Este talán még varázslatosabb, mint napközben. Nem csoda hát, hogy látványa mélyen beivódott a szívembe.

Drága Indiám! A három hét, amelyet nálad töltöttem, oly gyorsan elszaladt, mintha csak három szerelmes óra lett volna. Együttlétünk emléke örökre befészkelte magát a szívembe. De oly sok részed maradt számomra bejáratlan! Hiába tértem haza, biztosan tudom, hogy még visszatérek Hozzád...

Ölellek, és viszontlátásra!


Jakusovszky Beáta

Nem csak a Tádzs Mahal! India rejtett kincsei

A Tádzs Mahal kétségkívül India és talán az egész világ egyik legszebb épülete, amely minden évben több millió látogatót vonz. Ám nem ez az egyetlen különleges épület ebben a kontinensnyi méretű csodálatos országban. Bajban is vagyok, mikor India kevéssé ismert vagy teljesen ismeretlen látnivalóiról írok esszét. Hiszen annyi ilyen helyen jártam már! És hány ilyen helyen egyáltalán nem jártam még! Talán Gudzsarát nehezen megközelíthető dzsaina templomairól kellene írnom? (Van olyan, amelyikhez tízezer lépcső vezet!) Vagy Kalkutta Kumártuli nevű negyedéről, ahol a fazekasok és szobrászok szinte egész évben egyetlen fesztiválra, a Durgá púdzsára készülnek, és faragják a különböző méretű és stílusú Durgá-szobrokat? Netán Csitrakútról, amely egy bájos kisváros India Madhja Pradés államában, és amely szakasztott úgy néz ki, mint Benáresz kicsiben? Esetleg ‒ ami esetemben a legkézenfekvőbb lenne, hiszen majdnem egy évet töltöttem ott diákként ‒ Ágrá kevésbé ismert oldaláról írjak, amely a Tádzson túl van, és nem csak épített kincseket rejt, de különleges természeti adottságai is vannak? Vagy Bhópál városának fenomenális skanzenjéről, ahol a tervezett délelőtt helyett egy egész napot töltöttem, mert annyira magával ragadott a vidéki Indiát bemutató szabadtéri kiállítás? És még sorolhatnám…

Végül egy olyan város mellett döntöttem, amely ismerős lehet azoknak, akik valamicskét már foglalkoztak Indiával, ugyanis Ráma királyfinak, a Rámájána eposz főhősének szülőhelye, akit a hindu hívők világszerte Visnu isten hetedik avatárájának, megtestesülésének hisznek. Ennek ellenére Ajódhjá (mert ez a szóban forgó tüneményes hely neve) nem túl népszerű sem az indiai, sem a világ többi részéről érkező utazók körében. Mi lehet ennek az oka? Egyrészt az, hogy az ott élők a hindin kívül esetleg csak a helyi dialektusokat beszélik, így aztán a külföldieknek elég nehéz dolga van, ha ők meg csak angolul tudnak. A másik fő oka annak, hogy Ajódhjá nem lett igazi turistalátványosság, a sorozatos terrorcselekmények. Történt ugyanis, hogy Ráma szülőhelyén építettek egy mecsetet, amely egyszer csak elkezdte szúrni a hindu szélsőségesek szemét: Ráma mégiscsak hindu volt, miért is van az ő születési helyén muzulmán mecset?! 1992-ben odáig fajult a helyzet, hogy zavargások törtek ki, és a mecsetet lerombolták. A későbbi ásatások során kiderült, hogy a mecset előtt valóban állt azon a helyen valamilyen templom. Több felekezet is jelentkezett, hogy az ő temploma volt ott: hindu, dzsaina, buddhista… Végül az indiai Legfelsőbb Bíróság felosztotta a területet, így mecset és hindu templom építésére is megnyílt a lehetőség. Ez az ítélet 2010-ben született, éppen abban az időben, mikor ösztöndíjasként Ágrában tartózkodtam. Intézetünk igazgatója röviden beszámolt az eseményekről (még annál is rövidebben, mint ahogy én itt), és szigorúan megtiltotta, hogy bárki is Ajódhjába utazzon a diákok közül. Hétvégente (vagy különböző fesztiválok miatti tanítási szünetekben) a diákseregnek ugyanis lehetősége volt utazni, de csak igazgatói engedéllyel.

Konzultáltam egy nagyon kedves ismerősömmel, aki éppen az Ajódhjá-konfliktusról írta a szakdolgozatát. Nekem több se kellett… Mivel érdekelt is a téma, felajánlottam a segítségem, hogy első kézből szerzek neki valami kiadványt, információt a dolgozatához, így készen is volt a következő útitervem: Ajódhjá és a szomszédos város, Fezábád. Iskolaigazgatónktól ezúton kérek bocsánatot, hogy határozott tiltása ellenére elutaztam a „tiltott városba”. Tudom, felelőtlenül cselekedtem, de akkor már elég jól tudtam hindiül, úgyhogy azt gondoltam, nem történhet semmi rossz. Szerencsére ‒ és Rámának hála (aki, mint tudjuk, maga is isten) ‒ nem lett baj. Sőt, kifejezetten megbántam volna, ha nem megyek el arra a helyre, amely véleményem szerint ‒ ha a fentebb leírt események nem történnek meg ‒ egy „második Risikés” szerepét tölthetné be Indiában.

Egy februári péntek este, amikor arrafelé már viszonylag meleg az idő, éjszakai vonatra szálltam, és reggelre meg is érkeztem Ajódhjába. Szeretem az éjszakai vonatozást, szállást és időt spórol az ember, utazás közben alszik egyet, és reggelre ott van a célállomáson. Már a kis állomás is annyira elnyerte a tetszésemet, hogy úgy döntöttem, nem vesztegetem az időt hotelkeresgéléssel, hanem indulok egyenesen a templomtúrára.

Ez a bájos hely, Ajódhjá tele van kedves és barátságos emberekkel. A Kanak Bhavanban éppen darsant tartanak, a szerzetes egy VIP-helyre mutat, ahonnan kitűnően lehet fotózni és videózni az eseményt, pedig azt se tudja, hogy beszélek hindiül, csak látja, vendég vagyok. Egy másik mandirban, vagyis hindu templomban, a Hanumángarhban nem lehet fotózni, egy rendőr rám is szól, határozottan, de udvariasan megkér, hogy ne fényképezzek.

Ráma pontos szülőhelyén akkor, 2011 februárjában még csak egy aprócska mandir található, semmilyen táskát nem lehet bevinni, a hely szigorú katonai védelmet élvez. A Dasrath Palota egyben kolostor is, szerzetesek élnek itt, akikkel kellemesen elbeszélgetek, és még ebédre is meghívnak. Udvariasan visszautasítom őket azzal, hogy nem vagyok éhes, miközben kopognak a szemeim, de a dál‒csával, vagyis lencse‒rizs kombinációt már kissé meguntam a kollégium konyhájában… Panírt akarok! Sikerül is kapnom egy étteremben, maga a mennyország!

Ebéd után egy kis bazározás és a városi múzeum a programom. A múzeum keresése közben fellendítem a főút mellett lévő teaárus forgalmát, ugyanis ha valaki még nem tudta volna délelőttről, az most megtudja, hogy beszélek hindiül, így mindenki, akinek arra van dolga, megáll, hogy váltson velem néhány szót.

A múzeumról meglepő módon még a helybéli rendőrök sem tudták, hol található, de „egészen véletlenül” arra tévedt egy fiatalember, aki helyi idegenvezetőként dolgozott, így a motorján elvitt a múzeumba. Meglepődtem, hogy a város nagyságához képest milyen jól felszerelt a múzeum, persze fotózni itt sem engedtek, viszont beszélhettem az igazgatóval. A nehézséget az jelentette, hogy az Ajódhjá-konfliktusról és a hozzá tartozó eseményekről senki sem beszélt szívesen. A múzeumnak van ugyan könyvtára is, ahol, gondolom, találhattam volna némi információt, de be nem engedtek oda, épphogy csak bekukucskálhattam. Könyvet, kiadványt a témában nem lehetett kapni, így maradt a kellemes beszélgetés, hotelem felkutatása és elfoglalása a közeli Fezábádban, majd ‒ mivel ilyenre Ajódhjában mindennap sor kerül, nem csak Daséra idején ‒ egy esti Rámlílá-előadás, amelyen szerintem engem többet videóztak és fotóztak, mint a szereplő művészeket.

Előadás után még egy feladatom maradt: interjút adtam a helyi újságnak, hiszen aznap egyetlen külföldi sem volt a városban rajtam kívül, és gyanítom, a jó ajódhjáiak nem csak aznap hiányolták az „angrédzsík” társaságát. Úgyis kezdtem már Ágrában megszokni a celebéletmódot… Az egész interjúval csak egyetlen gond volt, mégpedig az, hogy igen hosszúra nyúlt, és így az utolsó iránytaxi (vagy inkább irányriksa) nélkülem ment el Fezábádba. Hogy hogyan jutottam mégis vissza éjnek évadján a hotelembe, az már egy másik történet.


Az én Indiám

Narancssárgára festett falú nappalimban üldögélek. Már azelőtt ilyen volt, hogy megtudtam, ez egy szent szín Indiában, a spiritualitás színe. Szemeim végigfutnak az évek, sőt most már évtizedek alatt beszerzett kisebb-nagyobb indiai használati és emléktárgyakon: fából, kőből és rézből faragott gyönyörű istenszobrok, maszkok, márványra, pálmalevélre és selyemre festett miniatúrák, aprólékosan kidolgozott ékszerdobozok, kézzel varrott rádzsasztháni asztalterítő, imazászlók Dárdzsílingből, hogy a ruhásszekrényben található táskákról, kényelmes és könnyű száríkról, szalvár-kamízokról, kurtá-padzsámákról már ne is beszéljünk. És a könyvek, meg a sok DVD, melyek különböző stílusú filmeket rejtenek! A könyveket többnyire ajándékba kaptam a magyarországi indiai programokban betöltött kisebb-nagyobb szerepeimért, a filmeket pedig először csak gyakorlásra, illetve a hindí nyelv tanulására  szereztem be, később saját és ‒ némi szinkrontolmácsolással ‒ barátaim szórakoztatására is.

„Olyan a lakásod, mint egy kulturális antropológusé” ‒ jegyezte meg egyszer egy kedves ismerősöm kissé irigykedve. „Egész Indiát próbáltam hazahozni?” ‒ tűnődöm. Ez elég szánalmasan hangzana, ha csak egyszerű, utazásból származó giccsekről lenne szó. Csakhogy én ezeket a tárgyakat használom is! Igen, itthon és a magam módján. Ezenkívül minden egyes tárgynak saját története van. Ahogy ránézek valamelyikre, egyből eszembe jut a hozzá tartozó történet. Az egyiké szomorú, a másiké vidám, a harmadiké semleges, de mindnek van valamilyen története. „Jaj, ezt egyszer a vonaton vettem egy szegény embertől… Ezt egy árus adta ajándékba, mert nem tudott visszaadni a nagyobb címletekből… Ezt azért vettem, mert a régi ruháimat odaadtam egy koldusnak Delhiben, aki a híd alatt élt, de nekem is kellett valamiben járnom… Ezt teljesen ingyen kaptam, csak mert beszélek hindíül...” ‒ és még sorolhatnám. Igen, a tárgyakban próbáltam hazahozni Indiát is, az én Indiámat. És a hozzájuk tartozó történetekben próbáltam, próbálok átadni belőle valamit az itthoniaknak is. Mert az én Indiám nem csak abból áll, hogy meglátogatom egy-egy város híres nevezetességeit, hanem igyekszem kicsit „mögénézni” a dolgoknak. Oda, ahová az átlagos turista repülőn utazik, én vonattal megyek. Ahová vonattal megy, oda én helyközi buszjárattal. Ahová taxival megy, oda én riksával, és ahová riksával megy, ott én gyalogolok. És ahová egyáltalán nem megy ‒ nos, ha van lehetőségem, oda is benézek.

Az én Indiámban nyitva kell lennie a szemnek, de éppúgy nyitva kell lennie a szívnek is. „Nem félsz?” ‒ kérdezte egyszer egy igen népes családból való kislány Gudzsarátban, miután kiderült beszélgetésünkből, hogy én egyedül utazgatok. Egyből kész voltam a válasszal. „Nem, hiszen most sem vagyok egyedül” ‒ mondtam egy mosoly kíséretében. Persze itt leginkább arra gondoltam, hogy Indiában elég nehéz teljesen egyedül maradni bárhol is (hacsak szállodai szobánk magányában nem), meg arra is, hogy az „Úparválá” mindig velem van. Aztán elgondolkodtam ezen a cseppet sem jogtalan kérdésen. Hiszen a nyugati médiában mást sem hallunk, mint hogy a nőkkel India-szerte nem jól bánnak, és egymást érik az inzultusok és a különböző komolyságú erőszakos bűncselekmények. Az indiai lányok, asszonyok sehova sem utaznak egyedül, s ha mégis rákényszerülnek, akkor folyamatos telefonos összeköttetésben vannak a családjukkal, vagy beszédbe elegyednek egy bizalomgerjesztő embertársukkal (sok esetben velem), hogy gyorsabban és főleg társaságban teljen az utazásra szánt idő. Félnem kellene? Hiszen Magyarországon nem szívesen utazom sehova egyedül. Hogyhogy Indiában nem aggódom amiatt, hogy egyedül kell lennem? Hogyhogy én eddig megúsztam? Hiszen az én történeteim között is van jó pár, amely végződhetett volna rosszabbul. Valahogy mégis mindig jött segítség, valamiféle megoldás valahonnan. Arra a következtetésre jutottam, hogy ennek az lehet az oka, hogy nyitott a szívem a jóra, és ezt az emberek látják rajtam. Ez talán egyfajta naivitás, de mindig úgy gondolom, az én Indiámban olyan igazán nagyon rossz dolog nem történhet velem. Vagy ha igen, akkor utána valami sokkal jobbnak kell jönnie, ami bőven kárpótol. Az én Indiám nem hagyja, hogy csalódjak benne. Ugyan megmutatta már a csúnyábbik arcát a legkülönfélébb „stiklikkel”, csalásokkal, hazugságokkal, átverésekkel, de mindannyiszor kárpótolt. És hogy mivel? A természetes és épített szépségein túl a tényleg segítőkész emberekkel, a saját erőből történő felfedezés lehetőségének a megadásával, a szabadságérzés felébresztésével és a bürokrácián túli egyszerűségével.

Az én Indiámban a csillogó plázák mellett ott vannak a poros, ám színes bazárok, a füstölők illata mellett a nyilvános vizeldék bűze, a bevásárlóközpontokban található gyorséttermek mellett az útszéli dhábák olcsóbb, de annál ízletesebb ételei, a mandir mellett a maszdzsid, a gurudvárák mellett a sztúpák, az autók és buszok mellett a riksák és a tehenek, olykor az elefántok és tevék is. A bollywoodi sztárok luxusvillái mellett a nyomornegyedek bádogviskói, a szárík mellett a farmer, és így tovább. Az én Indiám kettős: a gazdagság és a szegénység, az illat és a szag, a tisztaság és a „nem-annyira-tisztaság” furcsa kettőssége. Ez a kettősség kölcsönöz neki egyediséget. Ilyen nincs még egy az egész világon!

Ám még az én érzelmeim is vegyesek India kettősségével kapcsolatban, amit egy példán keresztül tudok a legjobban szemléltetni. Ó-Delhiben található a Csándní Csauk, egy nagy bazárnegyed különböző árusokkal, szebb napokat látott régi épületekkel, koszos kis sikátorokkal és iszonyatos villanykábeldzsungellel. És én pont ezek miatt szeretem. Van egyfajta kisugárzása, lüktetése, történelme, amely India, de még talán Delhi más részein sincs meg. Legutóbb, amikor ott jártam, láttam, hogy a főutca középső részét elkezdték rendbe hozni, azaz kikövezik, és talán sétálóutcát csinálnak belőle. Egyrészt örültem, hogy szebb, rendezettebb lesz a környék, másrészt viszont azon kezdtem el morfondírozni, nem veszíti-e el ettől a Csándní Csauk egyedülálló jellegét. Hiszen eddig itt egész Indiát meg lehetett találni, s benne az én egész Indiámat! Vajon ha felújítják, nem veszíti-e el ezt a fajta vonzerejét? Persze megértem, az a városrész is szépülni, fejlődni akar, de hogy sajátos „aurája” utána is megmarad-e, az már egy másik kérdés, amelynek megválaszolására egyetlen mód létezik: vissza kell látogatni oda, ha teljesen kész lesz. Addig is itthon, a négy narancssárga fal között rendezem be az én Indiámat.


Kovács Ágnes

Húsvét Chennaiban

Magánúton jutottam el Indiába a barátnőmmel egy huszonöt éve Chennaiban praktizáló magyar orvos meghívására, aki a maga által tervezett és épített házában él a Bengáli-öböl partján.

Nem készültünk fel az időjárásra, de a hajnali három órai meleg is ütött, amikor kiértünk a repülőtér épületéből, szó szerint mellbevágott a brutális hőség. A nyüzsgő forgalom az éjszaka közepén, a dudálás, a kiabálás, a hangzavar, az ÉLET! Ezt a kaotikus állapotot követni csak a helybéliek tudják, de én nagyon tudtam élvezni. Az első pillanatok meghatottak. Istenem, Indiában vagyok! A doktorral megbeszéltük, hogy a kijáratnál fog minket várni. Ildikó ezt úgy értelmezte, hogy kilép az ajtón, és ott rögtön lecövekel a bőröndjével együtt, egy lépéssel sem arrébb, még annak ellenére sem, hogy szó szerint elfoglalta a többi kijövő utas elől a kijáratot. Nagy nehezen tudtam csak meggyőzni arról, hogy Jónás tizenöt méterrel távolabb is ránk fog találni. Tíz perc múlva nagy megkönnyebbülésünkre megláttuk a vendéglátónkat, százkilencven centiméteres magasságával kitűnt az alacsony termetű indiai emberek közül. Üdvözlés után elindultunk a nyomában az autójához. Egy zöld nyitott dzsip, a hátsó csomagtér ajtaja szemmel láthatólag bambuszrudakból, itt elfértek a bőröndjeink. A ponyvája viharvert, elöl nincsenek ajtók, szélvédője sincs, és csak kétszemélyes. Az első ülések is bambuszból készültek, az egyik szög rögtön eltépte a nadrágom, mire Jónás odaadta a párnáját. Az autó kormánya a baloldali közlekedés ellenére baloldalt volt. Később megkérdeztük, ez hogyan lehetséges, mire Jónás elmesélte, hogy egy roncstelepen vette, és megbuherálta. Ügyes! Méregettük a terepet, hogyan férünk be. Főleg a dundi Ildikó, illetve mellette én. Sofőrünk egyáltalán nem zavartatta magát, oldjuk meg, neki ott a kormány. Beültem teljesen középre, féloldalasan, lábaimat a jobb oldalon hagytam, így összeakadtak Ildikó lábaival, a sebességváltó gombja a bal combomat verdeste. Szegény Ildikó nagyon meg volt ijedve, attól félt, hogy egy kanyarban majd kigurul az autóból. Két kézzel kapaszkodott elöl egy fogantyúba. Átkaroltam a derekát, hadd érezze magát biztonságban, bár megtartani biztosan nem tudtam volna, ha egy éles kanyarnál mégis gurulhatnékja támad. A huzat majd kivitt minket a kocsiból, Jónás doktor nagy sebességgel hajtott, hiszen ebben az időben nem volt zsúfoltság az utakon. Egyik kezemmel elöl én is egy fogantyúba kapaszkodtam, a másikkal Ildikót fogtam, de a szám elé is kívánkozott volna egy kendő. A szennyezett levegőből kaptunk rendesen!  Az autó persze hosszabb utazásra alkalmatlan volt, de így is sokat mentünk vele. Városnézésre, vásárolni, vacsorázni, egy másik tengerpartra, izgalmas volt, és persze nagy élmény. Ilyenkor végignevettük az egész utat. Jól látszottunk az autóban, és fotózni is jól lehetett belőle. Két fehér nő lobogó hajjal és ‒ mikor Jónás barátjával és mindenesével, Babuval mentünk ‒ fekete sofőrrel. Egyszer menet közben mellénk ért egy motoros, és hangosan bekiabálva megkérdezte, honnan jöttünk.

Még itthon, a szervezési fázisban eldöntöttük, hogy nem terheljük le vendéglátónkat magunkkal, hiszen ő folyamatosan dolgozik. Elkezdtünk keresgélni a belföldi repülőjegyek, idegenvezetők és autóbérlési lehetőségek között. Később kiderült, hogy ezt nagyon jól tettük, mert időközben beállított az ezer kilométerre élő Katrin, Jónás szerelme, és ők érthető módon külön programokat szerveztek. Semmit nem tudtunk meg róla, csak annyit, hogy ötvenkét éves és keresztény. Jónás doktor amúgy abban az évben töltötte be a hetvenegyedik életévét. Repülővel vagy taxival tett utazásaink során mindenhol pontosan vártak minket, és sikerült mindent megtekintenünk, amit elterveztünk: Chennai, Kanchipuram, Vellore, Madurai, Mahabalipuram és Tiruchirappalli gyönyörű templomegyütteseit és számtalan más csodát.

Amikor megérkeztünk Chennaiba, éppen egy tamil nyelvű római katolikus szentmise folyt a Szent Tamás barlangja felett épült katedrálisban. Ildikó és az idegenvezetőnk kint árnyékba vonult, mikor látták, hogy határozott léptekkel bemegyek a templomba. A plafonon körben ventillátorok keverték a meleg levegőt, szokatlan hangulatú élő zene szólt. Különleges élményben volt részem, különleges érzések kavarogtak a lelkemben, olvadoztam. Eljövök Indiába húsvétkor, most pedig itt vagyok egy gyönyörű istentiszteleten… Néztem az arcokat, és meglepődtem: más bőrszín, más öltözet, és nekik is helyük van itt. Ez a benyomás akkor nagyon erősen hatott rám, kezembe temettem az arcom, nem bírtam az érzéseimnek parancsolni. Különleges volt az örömzene. A szöveget tamil nyelven vetítették ki a vászonra, a sötét bőrű pap is hangosan énekelt, és kezével ütemre kopogott az oltárasztalon. Különleges volt a sok száríba öltözött nő a katolikus szentmisén. Különleges volt, hogy ez a színes embertömeg keresztet vet, letérdel, feláll, áldozni megy. Különleges volt, hogy én is ott lehettem közöttük. A szertartás éppen olyan sokszínű volt, mint az emberek. Aztán amikor a hozsannát énekelték, a szemeim nem maradtak szárazon!

Kanchipurami túránk alatt történt, hogy ebédelni mentünk, ám alig fejeztük be, elkezdett esni a monszunszerű eső. Nem tudtunk elindulni, mert patakokban ömlött a víz, dörgött, villámlott. Vártunk, hátha lassan eláll, de egyre erősebben zuhogott. Az emeleten volt egy terasz egy széles üvegablakkal, ahonnan le lehetett látni az utcára. Ott ténferegtem én is, néztem az esőt, ahogy viszi a sok szemetet és a sarat, fotóztam, videót készítettem. Egy apuka négy év körüli kisfiát tartotta a karjában, és együtt néztek ki az ablakból. Az apuka már indult volna, de a kisfiú még maradni akart. Sokan odajöttek, és mindannyian együtt néztünk az utcára. Valamelyik felső ablakon keresztül Már a jég is beesett. Éreztem, hogy tocsogok a vízben, ezért úgy gondoltam, elsétálok onnan. Megfordultam, és ahogy néhány méterre eltávolodtam az ablaktól, hatalmas csattanást és üvegcsörömpölést hallottam. A villám belevágott az ablak vaskeretébe, amely tokostól a mellette álldogálókra robbant. Az ablaküveg  darabokra tört, és össze-vissza kaszabolta az ottmaradt indiai embereket. Hatalmas sikítozás, kiabálás, rohangálás támadt. Ahogy meghallottam a durranást, ösztönösen behúztam a nyakam, gyorsan fogtam Ildikó kezét, és behúztam egy fal mögé. Szerencsére nem lett bajunk, bár a nadrágom véres lett, nem tudom, kitől. Az apukát is láttam, ahogy a kisfia fejét törölgette, megsérült, folyt belőle a vér. Egy bácsinak egy üvegcserép keresztben átvágta az arcát. Valószínűleg még sokan megsérültek, de az ablakhoz már nem mentem vissza.  Sofőrünk elrohant az autóért, mi egy hátsó ajtón, a konyhán keresztül távoztunk több indiaival együtt. Térdig gázoltunk a vízben, bőrig áztunk, mire sikerült beszállnunk az autóba. Hogy hívtak-e mentőautót, és időben a helyszínre ért-e ebben a hatalmas esőben, nem tudtuk meg…

A repülőtéren pihengettünk, amikor újabb kalamajka adódott. Katonák, rendőrök rohangáltak fel-alá, és tereltek minket egy hátsó területre. Ezt nem hiszem el, már megint mi történt! Még csak az kell, hogy nem engednek felszállni minket, és lekéssük a hazafelé vivő járatot is! Ildikót kiverte a víz, én meg már ugrottam fel, hogy megyek fotózni, hátha horogra akad valami jó kis téma. Fél óra múlva minden elcsendesedett, kiderült, hogy bombariadó-gyakorlat volt.

Ha egyszer valaki megkérdezi tőlem, a látnivalókon kívül mi érintett meg a legjobban Indiában, akkor elmondhatom, hogy lelkileg különösen az indiai emberek közvetlensége, kedvessége. India egy igazán más, sokszínű világ. Az emberek barátságosak, alázatosak, tisztelettudóak voltak, integettek, köszöntöttek. Én pedig hálás vagyok minden mosolyukért és felém áradó szeretetükért. 

Hazatérésünk után pár hónappal jött a hír, hogy Jónás feleségül vette Katrint.


Radnóti Virág

Az én Indiám

India. Valami megmagyarázhatatlan, boldog rajongás jár át, ha meghallom ezt a nevet. Olyan szerelemféle.

Eszembe jut a kamaszkorom, amikor az Indiából hazatérő barátaim úti beszámolóját hallgattam, ahogyan a csodákról és – éles kontrasztként – az utcán dolgozó, végtelenül szegény gyerekekről meséltek. A páratlan építészeti remekekről és a tapintható nyomorról. Hoztak egy CD-t is indiai zenékkel, és egész este azt hallgattuk. Ittam magamba minden szavukat, mindent, amit csak mondtak, és közben alig láttam a könnyeimtől. Akkor éreztem először igazán, hogy látnom kell ezt az országot. Még nem sejtettem, hogy húsz év múlva két alkalommal is eljutok oda.

Az én Indiám megannyi színes-illatos hangulat, hihetetlen nyelvi, kulturális, vallási kavalkád. Rácsodálkozások, emlékek, melyek örökre belém égtek, nagy felismerések és elengedések, melyek miatt átértékeltem mindent, amit korábban fontosnak hittem.

Emlékszem az első képre, amit először megpillantottam Indiából. Leszálltunk a csillogó, modern metróról Delhiben az egyik vasútállomásnál, és felsétáltunk a felszínre a hosszú lépcsősorokon. Reggel volt, még kicsit ködös az idő, de a nap sugarai már kezdtek utat törni maguknak. Dudáló riksák, taxik, motorok kaotikus tömege fogadott. Színes ruhákba öltözött emberek, az úton sétáló tehenek. Kosz. Lepusztult, ám málló állapotukban is gyönyörű, méltóságteljes épületek látványa tárult elém hirtelen. Csak álltam, és mosolyogtam. Valószerűtlenül szép volt. Ezt a képet vártam, ezt az érzést kerestem.

Kora reggeli fényekben láttam meg először a Tádzs Mahalt is Agrában. Azt mondják, közvetlenül napfelkelte után érdemes megnézni, akkor a legszebb. „Egy könnycsepp az örökkévalóság arcán” – ahogy Rabindranáth Tagore írta róla. Ott állni előtte valóban egészen megható, leírhatatlan, földön túli érzés volt. Régóta álmodoztam róla, hogy egyszer megpillantom majd, megsimogatom fehér márványköveit, drágakő-berakásos és faragott virágdíszeit. Végigsétálok a ciprusokkal szegélyezett lótuszmedence partján, melyben úgy tükröződik a halhatatlan szerelem szimbóluma, mintha folytonosan délibábként lebegne a víz felett. Nem véletlenül nevezik Földi Paradicsomkertnek.  

Varanasi, az egykori Benáresz, a hinduk egyik legősibb, szent zarándokhelye számomra az „igazi” India, az ország esszenciája. A hely, ahol a hindu vallású emberek szerint ki lehet lépni az örök újjászületésből, és át lehet lépni a nirvánába, az üdvösségbe, ahol nincs többé szenvedés, vágy, kötődés és halál.

Szürkületkor érkeztünk oda, én pedig egyből felszaladtam a lépcsőn szállásunk tetejére, hogy vethessek egy pillantást a hatalmas Gangeszre. Sosem fogom elfelejteni azt a pillanatot. Mint amikor kimerevítenek egy képet. Az ódon paloták a partmenti, lépcsőzetes ghátok tetején megkopott pompájukban tekintettek le a szent folyóra. Kőcsipke ablakaikban, romos párkányaikon majmok és galambok gyülekeztek. Az égen papírsárkányok szálltak. Akár egy mesekönyv lapjain.

Lesétáltunk a partra, miután besötétedett, és megnéztük a közeli Gangá Ártí szertartást. A lépcsőkön és a csónakokban mindenütt emberek voltak, amerre a szem ellátott. A vízen, ezernyi kis szentjánosbogárként, virágokkal körbevett, apró mécsesek úsztak Gangá Anya tiszteletére. Szóltak a harangok, a folyó partján felállított emelvényeken hófehér ruhába öltözött papok, bráhminok mutattak be áldozatot a folyónak. Meggyújtott fáklyákkal, mécsesekkel táncoltak, miközben énekeltek, és imádkoztak. Ehhez fogható varázslatot még sosem láttam. Megszűnt körülöttem a tér és az idő, csak azt éreztem, sosem akarom, hogy vége legyen ennek az éteri szépségnek. Arra gondoltam, talán ilyen lehet a teljesség.

Öt év múlva tértem vissza Varanasiba. Öt év rendkívül hosszú idő tud lenni, néha pedig azt érezhetjük, egy pillanat alatt elröpült, miközben sorsdöntő események sorát hozta magával.

Azelőtt is éreztem, hogy nem evilági hely ez a város, de visszatértemkor még inkább ez volt az érzésem. Meghatározó nyomot hagyott bennem. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ott állok a híres Manikarniká gháton, a máglyák mellett, és egy önkéntes mesél nekem az élet körforgásáról. A halálról, amely az egyik legtermészetesebb velejárója az emberi létnek. Hogy mennyire békés tud lenni az utolsó út, ha végigkísérhetjük rajta a szeretteinket. Cseppet sem ijesztő vagy szomorú.

Azt hiszem, ott engedtem el a testvéremet, aki nem sokkal az első indiai utunk után ment el, nagyon fiatalon. Abban a bizonyos sorsdöntő öt évben. Varanasi sok mindent helyretett bennem, békét hozott, megtisztított, elfogadhatóvá tette az elfogadhatatlant. Katartikus pillanatok voltak. Egy szent embertől áldást is kaptam ott, a piros áldásmadzag máig a csuklómat díszíti.

Természetesen láttam a koszt, és érzékeltem a hatalmas ellentétet a nyugati világ és egy merőben más kultúra között, de a kellemetlenségek eltörpültek a csodák mellett, amelyek nap mint nap ámulatba ejtettek.

Nagyon érdekelt Indiának az az oldala is, amely nem kifejezetten felemelő. Meg akartam érteni, látni akartam az igazi arcát. Az indiai emberek között lenni, velük utazni, beszélgetni, meghallgatni a személyes történeteiket, megízlelni az ételeiket, bepillantani a szokásaikba. Váratlan lehetőségként jött velem szembe egy program, amely Mumbai híres-hírhedt nyomornegyedébe, Dharaviba kínált túrákat egy helyi vezető kíséretében. A honoráriumot a negyed lakóinak gyűjti egy civil szervezet, cserébe ők némi betekintést engednek zárt közösségük életébe a „gazdag” és kíváncsi utazóknak. Ide egyénileg nem lehet, illetve nem érdemes belépni. A kézművesműhelyek, a szűk, sötét sikátorok után a szemétválogatók utcájában azt éreztem, hogy mélységesen szégyellem magam. Hiszen én csak szétnézek itt, csak egy-egy röpke pillanatra bekukucskálok abba a pokolba, amely nekik a mindennapi életük: a bádogviskók árnyékába, az utcán sátrakban vagy csupán egy földre terített papírdobozon élő családok napi valóságába.

A Dhóbí ghát hatalmas, szabadtéri mosodája mellett apró, giccses csecsebecséket áruló kisgyerekek és a helyi vöröslámpás negyed nyomorúságos kalyibái előtt elhaladva a szégyen szomorúsággal keveredett bennem. A sajnálat és a tehetetlenség dühítő érzésével küzdve nem tudtam megállni, hogy elsírjam magam. Nekem volt választásom. Nekik esélyük sem. Párhuzamos valóságokban élünk, én pedig megtehettem, hogy visszamenekülök a sajátomba.

Indiában két és fél hónap alatt annyi tapasztalatot szereztem, annyi hatás ért, mint addig több évtized során sem. Ha behunyom a szemem, és az ott töltött időre gondolok, mindig az emberek mosolya jut először eszembe. Mindenki mosolygott. Dharavi sötét, kicsi műhelyében a seprűkötő fiú. A földön ülő, ebédhez zöldséget pucoló, tarka szárís asszony. A csónakos a Gangeszen, ölében fekete szemű kislányával, Kásikával. A vonaton utazók. A buddhista szerzetesek a Himalájában. A szent emberek a folyók partján. A nagy bajuszú és szakállú, színes turbános szikh férfiak. A gyerekek, akik színpompás festékkel dobáltak meg, és „Happy Holi!”-val üdvözöltek annak örömére, hogy beköszöntött a tavasz.

Namaszté. Annyit tesz: meghajlás, hódolat, tisztelet az emberben lévő isteni lélek előtt. Így köszöntöttük egymást nap mint nap Indiában. Hát lehet egy olyan helyet nem szeretni, ahol már a köszönésben minden benne van?